Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben

műfordító, tanulmányíró a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztője volt, ahonnét egészen Budapestig kellett távoznia. Wehner Tibor szintén „menekült” volt: őt meg éppen Komárom megyéből utálták ki egyes pártvezetők pár évvel korábban. Morogtak is egyet-egyet az ilyeténképpeni visszatérésének a hírére, ámde a parancsuralmi rendszer ekkoriban már a végéhez közeledett, efféle személyi kérdésekben sem lehetett már tiltani vagy követelni. („Csak baj ne legyen...” - körülbelül ennyi aggodalom vegyült csupán a kénytelenkelletlen tudomásul vételbe.) Különben is: Tóth is, Wehner is régi jó szerzője, munkatársa az Új Forrásnak, így azután mindenki beletörődött az ittlétükbe.

Hogyha az Új Forrás első „aranykora” 1979 és 1984 közé tehető, nos, úgy a második alighanem a nyolcvanas évek végén (körülbelül 1988 és 1990 között) keresendő. Ekkor tájt a magyar történelmi idő is nekünk dolgozott persze: az egész magyar értelmiséget foglalkoztató reformok lehetőségei, sorsa, jövője. A „fordulat” előtti nagy várakozások, ideges vibrálások, a kézzel fogható oldódások mindenütt érzékelhetők: egyszóval a még létező szocializmus végnapjai ezek az idők.

Ámde nemcsak az idő dolgozik, hanem mi magunk is. Végre - oly hosszúnak tűnő évek után - a legteljesebb mértékben a kedvem szerint való szerkesztő barátaimmal dolgozhatom együtt, teli tervekkel, ötletekkel, ambícióval. Álljon itt a nyolcvanas évek végének szerkesztőségi stáblistája úgy, ahogyan ez folyóiratunk impresszumában szerepelt. íme tehát: Cs. Varga István (tanulmány, kritika), Monostori Imre (főszerkesztő), Samu János (tördelőszerkesztő), Sándor B. György (olvaTóth László

192