Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben
05. UFo-est Oroszlányban, a Bányász Könyvtárban. (Holló András, Monostori Imre) 19. Alföld-est. Vendégeink: Aczél Géza, Bakó Endre, Márkus Béla. 24. M. Válek szlovák kulturális miniszter látogatása a szerkesztőségben. 30. UFo-délután Komáromban, a Széchenyi I. Közgazd. Szak- középiskolában. (Monostori Imre, Holló András) Dec. 17. Az Új Forrás nívójutalmak átadása. * Levegőhöz jutva, meg föl is érve egy dombocskányi magaslatra, magam is eltűnődöm egy-két dolgon. Eredendő feladatunk volt és maradt - ezt elég világosan érzékelem - a helyi, a regionális szellemi értékek közzététele (sőt - még előtte - a létrehozása, létre hozatása is), a helyismeret, a helyi művelődéstörténet, a helyi képzőművészet és az itt termő irodalom arra érdemes termésének a minél szélesebb körű nyilvánosság elé tárása. Kezdettől fogva közvetítettük a szlovákiai magyar irodalom értékeit is. Állandó kontaktust kívántunk tartani a magyar irodalom egészével. Mint szellemi hagyományhoz, egyaránt ragaszkodtunk a Féja Géza nevével is jelezhető radikális, plebejus indíttatású reform-szellemiséghez, másfelől a Németh László nevével értelmezhető európai magyarság eszményhez (ezen belül például a „tejtestvérek” metafora hétköznapi jelentésrétegéhez: a kelet-közép-európai gondolathoz). És talán ami - egy némiképpen más „dimenzió” szerint - a leginkább jellemző az Új Forrás karakterére, szellemiségére már a kezdetektől, a Payer-Sárándi korszaktól kezdődően: ez a folyóirat nagyon tudatosan - persze a maga módján és eszközeivel - mindig is részt kívánt venni a magyar szellemi sőt politikai élet egészét érintő kérdések fölvetésében, „kidajkálásában”, időnként pedig a provokálásában is. Azt is érzékelem ugyanakkor, hogy a még erőteljesebb, még markánsabb hangsúlyok kitétele: a megújulás az állandóságban megköveteli a professzionális alapokra épülő lapszerkesztést, így többek között a szerkesztőségen belüli új munkamegosztást, és új emberek, kipróbált, vérbeli szerkesztők bekapcsolását a közös munkába. így kerítettem sort - 1984 vége után másodszor - a csaknem teljes körű személycserére a szerkesztőségen belül 1987 folyamán (illetve egy évvel később). Hirtelen „becsempésztem” két rutinos, jó nevű szakembert és kipróbált szerkesztőt: Tóth Lászlót és Wehner Tibort. Tóth László jeles költő, 191
