Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy

az utóbbi időkben kézzelfoghatóan javuló kapcsolatát és együttműködését ilyen otromba cikkel igyekszik aláaknázni? Monostori Imre,

az Új Forrás megbízott főszerkesztője

A szerkesztőség megjegyzése:

Az Új Forrás megbízott főszerkesztőjének igaza van. Sem okunk, sem jogunk megkérdőjelezni a „formaváltás” szükségességét, indokoltságát, megalapozottságát. Joga és oka van rá az Új Forróinak, hogy egy szerkesztőségi korszak lezárulásával, egy új év és új szakasz kezdetén új formát és új címlapot választ - nyilvánvaló, hogy ezzel a tartalmi megújulást is előlegezi, előre vetíti.

A recenzió - a szerkesztőség szándéka szerint - az új folyóiratszámot kívánta „beharangozni”, népszerűsíteni, az olvasók figyelmét felhívni rá. A recenzornak ugyanakkor joga, hogy véleményt is mondjon -, s ezúttal a „címlapváltoztatás” sikerességét kérdőjelezte meg, ő úgy véli, jobb volt az eredeti. Mindez persze nem a szerkesztőség véleményeként fogalmazódott meg - a recenzor értékítélete, akinek a szignója azonban lemaradt az írás alól, és így valóban „szerkesztőségi állásfoglalásnak” tűnt az írásban fellelhető kritika.

Helyt adunk az Új Forrás terjedelmes válaszának, még akkor is, ha úgy véljük, túlságosan nagy energiát fordít néhány bíráló megjegyzés cáfolására, és olyan mondandót is „beleérez” a glosszába, amely nagyon távol áll szándékától. Az írás végül is csupán a recenzor ízlését és véleményét fogalmazza meg, és ehhez - a bírálathoz és értékítélethez - minden olvasónak és kritikusnak joga van. A véleményével vitatkozni lehet, jogát a véleményalkotáshoz azonban nem szabad megkérdőjelezni.

E rövidke írás már csak terjedelmi okok miatt sem lehetett elemző és mély, szakmai érveket felsorakoztató. Ezt számon kérni egy recenziótól nem nagyon lehet. Az Új Forrás új számát tartalmilag majd az ezt a feladatot felvállaló írásunkban próbáljuk meg „tárgyilagosan és felelősen” elemezni, bemutatni.

Úgy véljük, hogy egy vita - vagy éppen egy terjedelmes „vitairat” — egy folyóiratnak sem árthat. Ezért közöljük teljes egészében az indulatos reagálást, amelynek sok részletével és hangvételével természetesen nem érthetünk egyet. Már csak azért sem, mert azonos platformon vagyunk a folyóirattal—, ami a megye művészeti, kulturális életének gazdagítását illeti, és kritikánk nem valamiféle „sanda szándékot” takar. Ellenkezőleg: eddig is sokféle módon igyekeztünk megyei laptársunkra ráirányítani az olvasók figyelmét, népszerűsíteni a folyóiratot. Munkatársunk recenzióba burkolt bíráló megjegyzései sem mondanak ellent ennek a folyamatosan érvényesülő szándékunknak, amely a lapunk sok-sok korábbi számában bizonyítékként fellelhető.

Gombkötő Gábor,

a Dolgozók Lapja főszerkesztője {DolgozókLapja, 1985. febr. 23.)

155