Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy

kritikát, a bírálatot. Eszem ágában sincs tehát megvédeni az egy kollektíva intenciói alapján szakemberek által tervezett és kivitelezett, jó néhány hivatalos fórumon láttamoztatott, előzetesen közönség zsűri előtt vizsgázott új ításunkat. Az új borítólap ugyanis vagy jótáll önmagáért az olvasók körében, vagy pedig nem ér egy hajítófát se. Nem szorul tehát védelemre. Se így, se úgy. Ám ha szakmai érvek helyett csak a „szélkerék” - vagy a karácsonyi „habcsók”-féle szellemeskedésre futja -, akkor talán nem csak az Új Forrás portáján van söpörgetni való.

Igaz, bölcsességnek álcázott kioktatást is kapunk a mindenféle hagyományt foggal-körömmel védő kollégánktól. Imigyen: „Vannak az életnek olyan pillanatai, amikor jobb a hagyományokhoz ragaszkodni.” Az imént már szóltam a hagyományok értelmezéséről. Ám „az életnek olyan pillanatai” sanda célozgatás változatlanul a levegőben lógó sámánkodás, amiből nem kérünk. Nem bizony. Ugyanis nincs szükségünk rá. Mert ugyan ki fogja megsúgni nekünk - vagy bárkinek is -, mikor jött el az „amolyan” pillanat, amikor már bátran változtathatunk még egy folyóirat borítólapján is? Egyáltalán: mit jelentsen ez az egész ködösítés? Kinek jó ez? Milyen ügyet szolgál? Kinek, kinek az érdeke ez?

Méltatlan és komolytalan a szóban forgó cikk befejező része is: a frissen megjelent Új Forrás szám egész tartalma, úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül a „futottak még” kategóriájába kerül. Vajon nem volna itt az ideje - példának okáért - ezen a hagyományon is változtatni?

Egyébiránt megnyugtathatom hevesen aggódó újságíró kollégámat: az Új Forrás nem „hasonul” a többi folyóirathoz, s nem fog „eltűnni”. Még annak ellenére sem, hogy a megújulás első, gyötrelmes stációján való túlkerülésünk ténye a. Dolgozók Lapjának - amely lám csak, minő feledékeny, hiszen mellesleg éppen egy éve öltött „új köntöst” ő is - nem arra kínál alkalmat, hogy szigorú, ámde elvi és szakmailag hiteles, igényes kritikát közöljön eredményeinkről és fogyatékosságainkról, hanem arra, hogy névtelen cikkírója valakit, vagy valakiket (tessék csak figyelmesen újra elolvasni a hivatkozott cikket!) nyilvánosan, több tízezres sokszorosításban hozzá nem értéssel vádoljon meg, illetőleg arra, hogy egy, a 17. évfolyamába lépő, a korszerűség jegyében megújulni kívánó folyóiratot potenciálisan eltűntnek nyilvánítson.

Végezetül megkérdezem: vajon miféle érdeket szolgál az, aki a megye két szellemi műhelye, a Dolgozók Lapja és az Új Forrás,

154