Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy

kenve”! Vegye csak elő újra bárki is például a tavalyi 3., 4., vagy a 6. számot! Arról sem szól egy árva szót sem, hogy milyen volt a régi embléma. Egyáltalán és általában is: mi a hagyomány, miféle hagyomány az, amihez ragaszkodni kell? Jó, vagy rossz hagyomány? Vagy: esetleg jónak indult a „hagyomány”, de az idők során valamely eleme netán elavulttá vált ennek a hagyománynak? Konzervatív hagyományról, avagy a természetes megújulást igénylő hagyományról van-e szó? Mi - és ezt a többes számot nyomatékosítani kívánom -, ez utóbbit kívántuk ápolni a korábbi szerkesztőségben is már hosszú évek óta. De erről vajon miért hallgat oly mélyen a hagyományt úgy általában védő kollégánk?

Arról sem szól persze, hogy az Új Forrás történetében korántsem a mostani volt az első és egyetlen borítólap-változás. Kezdetben - mint tudjuk -, volt a Forrás, majd két év után az elébe akasztott „Új” jelzős cím - és persze új tipográfia is - következett. 1983-ban újabb változást észlelhettek a borítón a lap figyelmes olvasói. Ha tehát jól számolom, a 16 év alatt ez a mostani már a negyedik borítóvariáció. (Ha az antológia folyóirattá válásának pillanatát is ide veszem: az ötödik!)

Úgy látom, az sem zavarta zordon ítéletei formálása közben az Új Forrás „eltűnését’’jósoló, a lapért vészharangot kongató újságíró kollégámat, hogy ezen idő alatt csaknem valamennyi irodalmi lapunk külső borítója úgyszintén megváltozott. Csak kapásból és csak emlékeztetőül: Életünk, Tiszatáj, Jelenkor, Palócföld, s tavaly decembertől a Hevesi Szemle is. Vagy itt van a legeslegfrissebb példa: a Kortárs, amely ettől az évtől kezdődően új borítóval, új emblémával, új tipografizálással és új tördeléssel jelenik meg. Úgy látszik: ők aztán nem félnek az újtól! Vajon az ő esetükben miféle hagyomány nevében és kik hullajtanak majd könnyeket?

Az sem igaz egyébként, hogy a többi folyóiratot utánozza az Új Forrás azzal, hogy a tartalomból „kiugrat” az első borítóra. Ellenpéldákat hozok: a Literatura, a Forrás vagy az Új írás ma sem közöl külső első borítóján tartalmi kivonatot. Másfelől: miért kárhozatos az a szerkesztői törekvés, amely már a lap külső borítóján is tájékoztatni kívánja az olvasót, vagy a csak a stand előtt szemlélődő lehetséges olvasót?

Az persze magától értetődik, hogy bárkinek szíve-joga, hogy ne tessék neki egy folyóirat borítója. Magam is a kritika szabadságát vallom, s mint szerkesztő, gyakorlom is, és igénylem is a