Plébi 70 (Pilismarót-Dömös, 2013)

Mindig is az volt az álmom, vágyam, hogy ő adjon majd egyszer férjhez. Remélem ez olyan álom, ami egyszer valóra is válik.

A legkedvesebb élmények egyike, amikor vág}' tíz gyereket ültetett (préselt) a Trabantjába, hogy szánkózni vigyen minket. Akadt, akinek csak a csomagtartóban jutott hely. Majd egymás után a kocsira kötöttük a sok szánkót, és úgy húzott minket a Trabival.

Én általános iskolás voltam, amikor a plébink lett. Mindig szívesen jártunk a hittan óráira, volt kirándulás még a templomtoronyba is!

Emlékezetesek a bérmálásra előkészítő órái, a misék utáni matematikakorrepetálásai, gyors fogalmazásírásai a másnapi irodalom óráinkra.

Az első felolvasások a templomban. „Vajon mikor kell kimenni?” Majd ő bólint.

Az erdőben, épp egy forrás tisztítása közben szólt, hogy már én is olvashatok. Másnap sámlit készíttetett nekem, mert még nem értem fel az állványt.

Szentek voltak a mise előtti 9 órai zenekari próbák, bármi történt is előző este! Aki már három hangot tudott valamilyen hangszeren, zenekari tag lehetett!

Jöttek a nagy kirándulások gyalog. Az ilyenkor mindig elhangzó mondatai: „Hoztatok sót?” „Lényeg: a sorrendiség!”

Alikor már mindenki „meghalt” a fáradtságtól, ő Verne Gyula történetekkel tartotta bennünk a lelket.- Dömös