Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)
10 az elesett harcos; e zászló lett szemfödője a mohácsi síknak; föladatát a nemzet a félhold elleni küzdelemben e zászlóról olvasta le s miután kimerült, e zászló borult rá s attól piros, mert átverődött rajta a magyar nemzet utolsó vércsöppje. IV. i4mi nagy és fönséges vonás van a magyar nép életén, az mind a kereszténység gondolatainak átverödése. Maga a nép vértanúi nép; a kereszténység vértanúja. Szegények lettünk; hazánk pusztasággá változott; megyéink szandságok, uraink bégek voltak ; vértanúi népnek szétrongyolt alakja tekerődzött a kereszt körül s miután már elbukott, akkor is remélte, hogy fölemelik azok, kikért szenvedett. E vérző népnek első segítője s folytonos gondozója a katolikus Egyháznak feje, a pápa volt. E népnek legnagyobb fiai jó keresztények s akikben az eszmény szerencsésen testet öltött, kanonizált szentek voltak : a magyarság pantheonjának alakjai, telve hittel és Szentlélekkel. S ha a magyar népbe nem is hatolt bele a kereszténység nyugateurópai elmélyedése, a hit századai nem vonultak el fölöttünk anélkül, hogy a szent kereszténység nyomai meg ne látszanának rajtunk. Korona, apostoli király, trón, haza, zászló, a hősiesség, a történelem s annak nagy alakjai, ez mind a kereszténységé. Odatűzte jelét koronánkra, belevéste címereinkbe ; a királyi palástba beleszőtte prófétáit, angyalait; történelmünkbe lehelte leikét; énekünk bánatos vágyódássá lett első szent királyunk után: „Hol vagy, István király ?“ Ereklyénk a Szent-jobb lett, a honalapító, koronátszerző, apostoli király jobbja; az ő műve áll s él köztünk; az ő karja, jobbja van velünk. Vájjon elszakadhatunk-e e szent emlékektől, e koronától, tróntól és hazától ? Vájjon a temető
