Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)

11

emlékei-e ezek nekünk, mely alatt erőtlen, letűnt múlt pihen ? Nem, nem halavány emlékezet tükröződik a keresztény régi Magyarország eszményképeiről lelkűnkön; hanem a lelkesülés, az együttérzés villamos folyama árad belőlük szivünkbe. Az a múlt bennünk jelen ; az az emlék bennünk valóság; hitünkben, lelkesülésünkben testet ölt, küzd, fárad, dolgozik tovább. A szent korona keresztjét tovább ne görbítsük s a Szentjobb műveit ádáz kézzel le ne törjük; hanem hálás kegyelettel a dicsőséges múlt és rendithetlen bizalommal a még dicsőbbnek hitt jövő iránt, tele életkedvvel, tele alkotási vággyal haladjunk előre, hogy a világot s enyészetet legyőző erő, a szent kereszténység oly népet állítson továbbra is síkra, mely győzni, fejlődni s boldogulni képes.

Emeljük szemünket nemzeti eszményeinkre s új erőre kapunk 1

A budavári István-szobor talapzatánál.

Jöjj népem virága, hazám ifjúsága, menjünk föl a hegyre; az idők, a századok föltornyosuló magaslatára 1 Nézd, ott áll a te apostoli királyod, szented, hősöd . . . Úgy áll a magyar történelem élén, mint a nemzet pátriárkája, aki nemcsak a koronát, hanem az ekét, fűrészt, kalapácsot is belevonja szentségének túlvilági fényébe. Fején Magyarország s Krisztus országának dieskoszorújával . . . született királyunk és vezérünk ő. Mintha glóriás feje fölött az egek magasaiból törne elő a szózat: „íme angyalomat küldöm, aki vezessen“. Ajkairól szinte hangzik az áldás, mely boldogságot Ígér, ha a jelenbe belevisszük