Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)
A vértanúság kohójában
úgylehet, 4-5 nap után eszmélni kezdtem, olyan érzésem volt, mintha a gerincem, vagy valamelyik más fontos testrészem, hiányzott volna belőlem. Évekkel azelőtt három műtéten mentem keresztül. Az altatásból való akkori kábult ébredést találtam némileg hasonlónak ahhoz, amit most éreztem; de a közérzet jelenleg sokkal rosszabb volt. (...) Csak a legutolsó napokról tudom egészen biztosan állítani, hogy már nem vertek meg. Nyilván tekintettel voltak a február 3-án kezdődő népbírósági tárgyalásokra. Hogy drogot adtak-e az utolsó időben, nem tudom. (...) A végsőkig kimerült és fáradt voltam s csak lassan kezdtem ocsúdni és fokozatosan felfogni, ami körülöttem folyt (ME 297). Mindennél fontosabb volt Sztálinnak és Rákosinak, hogy a nyilvánosság számára felállított színpadon még el tudjam játszani a nekem kiosztott szerepet; enélkül nyugodtan elpusztítottak volna. Az volt tehát a feladatuk [tudniillik az orvosoknak], hogy valamennyire egyensúlyban tartsák az embertelen módon megbontott testi és lelki erőimet. Egyedül ennek a végtelenül romlott, erkölcsi tisztességemet és becsületemet tönkretenni szándékozó igyekezetnek köszönhettem, hogy az Andrássy úton életben maradtam és hogy egészségemben sem tettek helyrehozhatatlan, végleges károkat. De még ma is, negyedszázad elmúltával, ott vannak testemben ennek a kegyetlen 39 napnak a nyomai; időnként nagyon fájdalmas görcsökkel küszködöm, amelyek egész testemben jelentkeznek (ME 298). Ez volt a rendszer végső perverziója: fizikai és mentális, pszichés szenvedésben többször annyit zúdított Mindszenty bíborosra, mint amennyi egy vértanúsághoz elegendő lett volna - ugyanakkor orvosi segédlettel, minden lehetséges eszközt bevetve életben tartották, hogy a sajtónyilvánosság előtt, a bírósági perben emberileg, erkölcsileg mészárolhassák le. Borzalmas pontossággal írja le ezt a magatartást F. Mauriac: „A hóhéroknak Önökig hatalmuk volt a test, de nem a lélek A SZENT ÉLETŰ BÍBOROS 174