Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)
A vértanúság kohójában
ki volt az az ember, aki átélte ezt a poklot, milyen lélek, milyen belső viszonyulás élt benne, s akár évekkel később is miként tudta Isten és a világ elé tárni a saját „vértanúaktáját”. Egy dologgal azonban számolnunk kell, s ezt az adottságot - meghajtva fejünket a szenvedő ember előtt - tiszteletben kellene tartanunk: Emlékirataim úgy mutatják meg az olvasónak - mintegy belülről - az átélt valóságot, ahogyan az végbement. Évtizedeken át némán tartott ajkaim itt szólalnak meg először a börtönökben megjárt életutamról is. Azt kérdezheti az olvasó, elmondtam-e mindent. Válaszom: előadtam mindent, csak azt nem részleteztem, amit a jóízlés meg a férfiúi és papi önérzet tilt (ME 25). A tudományos kutatás feltárhatja a borzalom éveinek megannyi részletét, olyan naturalisztikus pontossággal, ahogyan azt nem találjuk meg az Emlékiratokban. Ezek lehetnek valós tények, mi azonban ezekkel - épp Isten Szolgája, Mindszenty bíboros kívánsága nyomán - csak annyiban foglalkozunk, amennyiben közelebb visznek személyéhez. A szenzációhajhászás, az intimségben vájkálás méltatlan lenne ehhez a vállalkozáshoz. A VÉRTANÚSÁG KOHÓJÁBAN Andrássy út 60. Bár az ÁVH emberei lefüggönyözött kocsiban vitték Mindszenty bíborost, neki nem volt kétsége afelől, hogy hová viszik. Amikor az Andrássy út 60. előtt kiszálltak, már mindent előkészítettek a fogadásra. Két sűrű rendőrkordon között vezettek be a hírhedt épületbe, amelyet a Gestapo magyar tanítványai alakítottak át a kínvallatások kegyetlen színterévé, még a német megszállás idején. (...) Az embernek, amikor végigvezetik a különböző hosszú folyosókon, Ariadné fonala jut az eszébe. Megannyi sóhajok hídja vezet egyik épületből a másikba, ezeken úgy szállítják a szegény rabokat a tömlöcök mélyébe, mint annak idején a törökök vit167