Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
"Régi dicsőségünk"
(1538-1607), Jacques-Paul Migne „enciklopédiáját” (171 kötet!) és „patológiáját” (383+4 kötet, 1844-1866), mellettük az európai egyháztörténet más alapozásait Zavarba ejtő a szerzők bőséges névsora és a művek mennyisége is. A témában Adriányi Gábor 1975-ben megjelent egyháztörténeti kézikönyve mindannyiunkat eligazít. Lukács érsek életútjának dátumai és „kapcsolatvilága”, a vele és körötte történtek értékelése körül utóbb ugyan némi eltérés formálódott, mint ahogy szemléletünk is módosult a 12. századi történetünk folyamatairól. Az „eseménytörténetben” - valljuk meg - a millenniumi, majd az ezt követő összefoglalások óta oly sokkal többet csak részleteiben, a hazai, változatlanul csekélyke forrásmennyiség élesebb fényekben való vizsgálata és a külhoni hasonlók bőségesebb tanulmányozása, konklúzióinak feldolgozásai révén tudunk. Bár a korábbi magvetők gazdag terméséből ugyanilyen „egyidejűségre” derül fény, hivatkozásaikból szinte kibontható az európai és a hazai történettudomány állandó szinkronitásának históriája - munkájuk így ma is eleven forrás, biztatóan megejtő példa minden későbbi búvárló előtt. A magyar középkor sok vonatkozásban talán a leginkább jelhagyó és nemritkán példázatos mementóként említett érsekéről az eddig legteljesebb „életrajzot” egy igencsak gazdag termésű történész és nagyprépost, Meszlényi Antal (1894-1984) írta, az 1976-ban kiadott Magyar szentek és szentéletű mag)>arok című gyűjteményében olvashatjuk. Az alig 12 nyomtatott lapra terjedő, adatokban és hivatkozásokban egyaránt bővelkedő pályakép foglalkozik Lukács érsek megszakadt kanonizációjának történetével, majd az „újrafelvé- teli kísérletekkel” is. Először az egyik római tartózkodása alkalmából Scitovszky János hercegprímás érdeklődött szóban az akkori vatikáni főlevéltárosnál, Fratini prelátusnál (1854) „a dolog állása” felől. A történteket egy Római útinaplóban Scitovszky titkára írta meg. A prelátus nem talált itt „Bánfy Lukács kanonizációjára vonatkozó” iratanyagot, de „valószínűnek tartotta, hogy a tiszteletre méltó érsekre vonatkozó iratok is azok közt fekhetnek el, amiket Napóleon Róma megszállása idején Párizsba szállíttatott...”, amelyek közül eredeti helyükre vissza csupán töredékük került (Religio, 1854.11/75. sz.). Másodjára 1945-1946 fordulóján Mindszenty József hercegprímás kérte fel ismételt tájékozódásra Lépőid Antal kanonokot, a hazai 10
