Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
Lukács itthon
gálni; mindez pártütéshez vezethet. Ha nem használ az intés és kérés, mondja meg nyíltan a királynak, hogy a Szentszékhez fellebbez. Lukács mindezt a király elé tárta, aki ígérte ugyan, de nem javított a dolgokon, ezért III. Sándorhoz fordult. A pápa legátust küldött, kinek szavára a király végre megtette a szükséges intézkedéseket. Lukács ugyan aligha „fellebbezett”, de „a tartományi zsinat” előkészületeiről értesítette a kúriát. A lexikoncikk mégis pontosan írja le az állapotokat; a kánoni rend helyreállításának szükségességéről, a történtek következményeiről Lukácsnak a zsinati atyák többségét meg kellett győznie előbb. Ez pedig aligha lehetett egyszerű feladat. Ebben a vonatkozásban a pápai legátus szava inkább szentesíthette az érsekkel közös jóakaratot A történtekről már Zalka János is ekként mérlegelt „S így Lukács érseknek Isten egyházáért s az ő szent nevében tett fáradozásait kívánt siker koronázta.” A főpapnak „a pápai követ befolyásával sikerült az egyház javítását czélzó törekvéseit diadalra vinnie, pedig ez nem volt oly könnyű, mert III. István csak hosszas és állhatatos könyörgésre mondott le a használt s reá nézve előnyös jogairól; de végre is engedett..- veszi át e tárgyban Balics Lajos profesz- szora gondolatmenetét Ekként mégiscsak a történet egyszerű logikája érvényesült: a zsinat összehívását Lukács érsek feddése, áldásmegvonása, majd anatémája előzte, a királyi lemondás mindezek feloldásának feltétele volt. Megváltozott sorrendnél fel kellene tételeznünk, hogy III. István elfogadta, majd nyomban megszegte az oly kiemelten számon tartott „konkordátum” rá mért korlátozásait. Legalábbis vonakodva vennénk tudomásul Hóman Bálint nézetét, aki „lágy és ingatag jellemű” egyéniségnek tartotta az ekkor huszonkét esztendős uralkodót. „Az okmányt a magyar történetírás szerette »konkordátumnak« nevezni - talán a wormsi szerződésre célozva - említi bölcsen Mezey László -; a valóságban azonban csak a király és a pápa személyes megegyezésére szabad gondolnunk...” Nem szól arról, hogy mekkora önmérsékletet vállalnak ebben a magyar egyház főpapjai, közöttük megnevezetten Kalocsa érseke, akinek elmozdításáért Manfréd bíboros eredménytelenül kardoskodott Lukács érseknél. Gyaníthatóan a bíboros akaratából, akár a jóindulat előlegeként került az ő név szerinti fogadalma a megállapodás 5. cikke107
