Szelestei N. László (szerk.): Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról (Budapest, 1989)
Vizkelety András: Ismeretlen forrás árpádházi szentjeink hagiográfiájához
szó), majd Assisi Szent Ferenc és Szent Benedek zárja a sort. Utoljára maradtak a szent szüzek és asszonyok: Mária Magdolna, Árpád-házi Erzsébet (magyar származásáról nem történik említés), Katalin, Ágnes, Ágota, Margit és közös (commune) beszédek. A ciklus legvégén a papi funkció gyakorlásával kapcsolatos alkalmi prédikációk szerepelnek: az újonnan szentelt papokról, a templom dedicatiojáról, oltárszentelésről, majd még egy az apostolokról. Ebből a sermo-sorból nagy valószínűséggel arra következtethetünk, hogy 1. a válogatás domonkosok használatára készült. A prédikátorok rendje tisztelte különösen az első hithirdető térítőket (az apostolokat), Keresztelő Szent Jánost, István vértanút, é$ ápolta természetesen saját rendalapítójának kultuszát. Alátámasztja ezt a feltételezést Veronai Péter szerepeltetése első helyen a vértanúk sorában, aki Domonkos közvetlen hatására lépett a rendbe. IV. Ince pápa 1253-ban avatta szentté, a prédikáció kétszer idéz a kanonizációs bullából, és részletezi - a történelem tanúsága szerint hitelesen - Péter halálának körülményeit. A beszéd annyira az események hatása alatt áll, hogy aligha tévedünk,ha keletkezését - és talán az egész ciklus összeállítását - 1253 és 1260 közé datáljuk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Aquinói Tamás, akit 1323-ban avattak szentté, még nem szerepel a kódexben.) 2. Az összeállítás magyar használatra készülhetett, amint ezt már Denis is megállapította. A hitvallók sorában a rendalapító Domonkos után közvetlenül István, Imre és László, valamint Márton püspök következik. 3. Aligha képzelhető el, hogy a legalábbis Árpád-házi szentjeinkről készült beszédeknek Aldobrandinus de Cavalcantibus lett volna a szerzője. A beszédek ugyan felhasználták a szentek officiumát, de megszerkesztésükhöz a breviáriumi lekciók legendarészletei nem lettek volna elegendők. Az Istvánról szóló beszéd átvesz a nagyobb legendának (vagy még inkább a Hartvik-legendának) olyan részeiből is, amelyeket a breviáriumi olvasmányok nem vettek fel. A László-beszéd pedig nem csak a legendát, hanem a gesztát is használta, vagy egy olyan ismeretlen 348
