Dévényi Ivánné: Csernoch János tevékenysége az ellenforradalmi rendszer első éveiben (Budapest, 1977)
DÉVÉNYI IVÁNNÉ 70 ДГ^ Дллл/^ A húszas évek derekán a hercegprímás és a püspöki kar a papi vezető politikusokkal újabb kísérletet tett a keresztényszocialista mozgalom életre keltésére, ezúttal is eredménytelenül. A baloldai munkásmozgalom nagy fellendülése, az 1924. évi bérmozgalmak, a szociáldemokrata párt baloldalának szembefordulása a pártvezetőség politikájával, a kommunista mozgalom fellendülése, 1925-ben az MSzMP megalakulása és az illegális KMP újjászervezése aggodalommal töltötte el az uralkodó osztályokat; az egyházi vezetés is éles baloldali fordulattól, 1919 megismétlődésétől tartott.,»Nálunk a keresztény fellángolás után bizonyos balra való elhajlás állott be, — mondta Csernoch János. — Nem vagyunk messze attól az időtől, amikor ismét felüti fejét az agitáció az Egyház ellen, melynek következménye volt a bolsevizmus kitörése.”102 A „bolsevizmus” és a szociáldemokrácia térhódításának megakadályozására anyagi eszközökkel, nagyobb mérvű sajtópropagandával próbálták fellendíteni a keresztényszocialista szervezkedést. A keresztényszocialista politikusok élesebb hangot ütöttek meg, ha a szociális viszonyokat bírálták. „A kormány a legjobb szocialista agitátor - mondja Grieger Miklós -, mert rossz a szociális politikája. Minél tovább tart a Bethlen-rezsim, annál több munkás hagyja ott a keresztény zászlót. . . Ha a kormány szociális, demokratikus politikát folytatna, akkor a miniszter- elnök nem Weiss Manfréd érdekében lépne közbe és a kormány nem a nagybirtokosokat és a bankokat támogatná, hanem a dolgozó társadalmat. .. A tömeg elkeseredése jogos ott, ahol jólét helyett tömegnyomor s a tömegnyomor mellett dorbézolás történik.”103 „Nem értem én a szociális kérdésekkel való foglalkozást úgy, hogy mi a szegényeknek adjunk alamizsnát — mondja a hercegprímás az 1925. évi Katolikus Naggyűlésen. Nekünk intézményesen . . . törvény által kell biztosítanunk a szegény emberek exiszten- ciájának kérdését, hogy fenn tudják tartani önmagukat és fenn tudják tartani családjukat.”104 A gyakorlatban azonban nem sokat tettek a keresztényszocialista szervezetek a munkáskövetelések teljesítéséért. Egyetlen sztrájkot szerveztek, 1923 augusztusában, a mozdonyvezetők sztrájkját, de a kormány ellenséges reagálására takarodót fúvattak. Ezután áttértek a petíciózásra, teljesen eredménytelenül. A szociáldemokrata párt követeléseit a keresztényszocialisták nem támogatták, ellenkezőleg, elítélték a „gyűlöletből fakadó” osztályharcot. Az 1924-es nagy bányászsztrájk idején a Nemzeti Újság az ország nehéz helyzetére hivatkozva méltányosnak tartotta a 12 órás munkanapot.10 5 Ilyen politikai gyakorlat mellett érthető, ha a munkások, de még a kisiparosok is inkább a szociáldemokrata párt felé orientálódtak. 1925-ben a budapesti törvényhatósági választásokon a keresztényszocialisták (Wolf Károly Egyesült Keresztény Községi Pártja) hiába indultak harcba a „Keresztény Budapestért”, a mandátumok felét sem szerezték meg, győzött a demokratikus ellenzéki pártok blokkja, s a kormány csak úgy tudta magának biztosítani a többséget a főváros vezetésében, hogy az 1924: VI. te. értelmében 60 helyet kinevezéssel tölthetett be. 1925 végén már nyilvánvalóvá vált a keresztényszocialista mozgalom csődje. Gr. Zichy János, a Katolikus Nagygyűlés vezérszónoka a kudarc okát a mozgalom eszméi és 1 02 Csernoch: Az igazi szanálásról. - Nemzeti Újság, 1924. okt. 15. 10 3 Nemzeti Újság, 1924. jún. 27. 104 Csernoch János beszéde az Országos Katolikus Nagygyűlésen. Nemzeti Újság, 1925. okt. 1 0 5 Nemzeti Újság, 1924. máj. 23. 12.
