Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
„Ez az átkozott akarat! Ez a sötétre festett akarat.” Undort érzett maga iránt. Legszívesebben kiköpte volna egész bensejét. Ügy indult el, hogy most rajta kapja azokat, akik nem törődnek a földdel és ellopják a termést. Amikor a nap odaért a fák fölött, felkelt, rendbe szedte magát, és továbbindult. Két napig vándorolt, földtől földig, mindenütt megjegyezte, mit látott, mi termett, s mekkorára nőttek a növények. Visszafelé megmosakodott a Sajóban, lecsutakolta a lovát, szedett a kék zsurlófűből, aztán nyugodtan lovagolt a kolostorig. Első dolga volt, hogy gyűlölködését meggyónja a legfiatalabb papnak. Az egyik közeli templomban a pálosok miséztek — már időtlen emlékezet óta. A templomnak zömök falai voltak, alacsony, erős tornya, s mindenkinek azonnal föltűnt: ezt a széles tornyot kívülről festette ki a valaha élt mester. A színek kissé megkoptak, de a jelenetet jól ki lehetett venni: egy hős keresztény katona kardjával éppen lekaszabol egy pogányt, aki el akarja rabolni a fehér ruhás lányt. György barát — amint elnézte a falképet — kezében érezte a suhintást; ismerte a mozdulatot, fiatalkorában hányszor, de hányszor szorította a markolatot. Maga elé emelte a tenyerét: látja-e még a nyomát? „Undorító! Mindig csak a kard.” „Vágj” — kiáltotta Kanizsai hadnagy, de a gyerekkatona kaija még gyenge volt, inkább a kard rántotta magával őt, és a sújtás idétlenül zuhant alá. A katona, akivel megküzdött, hangosan nevetett: majd lassan felépül a gyerek ebből a megszégyenítésből. De a gyerek félreértette ezt a nevetést. Ravaszul oldalt pillantott, és amikor ellenfele nem számított rá, a maga délies indulatával visszavágott. A vele gyakorlatozó katona karját találta el. A mozdulat utáni merev csöndben egyszerre csak folyni kezdett a vér. A gyerek erre öklendezni kezdett. De megtanulta a vágást. Büntetésül — vagy egyben elismerés is megbújt ebben? — lóvakarásra küldték, s hogy ganéjozza ki az istállót. Egészen addig ezt végezte, míg egy kisebb török csapat ellen ki nem lovagoltatták. Egy vízközeli, fűzfákkal benőtt lapos térségen ütköztek össze. Aki a másikat beszorítja, megnyerte. Kikeveredett a mező szélére, ott került szembe a törökkel. „Ez nem fog nevetni rajtam, hanem megöl!” Erősebb, nagyobb is volt nála. „Csak hirtelen elhatározással menekülhetek.” Lelassította a lovát, mintha megadná magát. Egészen közel értek már egymás-53 98 K-
