Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

meg eleve reménytelennek tartották a bókot, ezért aztán mindenféle gonoszkodással igyekeztek pótolni önmagukat: „Azt mondják, nem is János királytól való a gyerek. Öreg volt az már ahhoz, bele is halt a gyerek születésébe.”

Mocskos fantáziájúak — horkant fel ilyenkor kapára emlékeztető orra alatt György barát. Nem a kifinomult látszatnak és a keresztény illemnek szolgált ezzel, sokkal inkább keménységet mutatott, amilyenre lelkét megvésték az elmúlt évek.

S hogy ez a keménység mit jelentett? Nem értették, akik csak sunyiságból, számításból és félelemből emlegették az Úr nevét, de máris elfordultak tőle, vagy cinkos alkut akartak kötni vele.

György barát maga sem tudta volna megmondani, mi faragta a lelkét ilyenre. És hogy ő faragta-e, vagy az Istennel közösen — ennek eldöntéséhez hiányzott az alaposabb teológiai ismerete. Igaz, jó néhány könyvet végigolvasott, amiről azt mondták, Istenről szóló értelmes beszéd, de a végén mindig arra a következtetésre jutott, a teológiakönyvek inkább a teológusok izzadságos gondolati kísérleteiről, sokszor nyomorult hitükről, kétségeikről, olykor hitetlenségükről szólnak, semmint Istenről. Ezért aztán úgy határozott, Istent nem keresi tovább erőltetett módon, abban igyekszik felismerni, amiben egyszerűen megmutatja magát.

Nem az erőfeszítéstől tartózkodott, hanem a görcsös kísérletezéstől. Úgy vélte, Isten rendkívül könnyed, természetes, nem kívánja az önmagát megerőszakoló elme szenvedését, nem kíván füvekből fát növeszteni — mert a fű az mindig fű, a fa meg, akármilyen csenevész is, mégiscsak fa marad.

„A világ egyszerű” — ezzel a mondattal lépett be a sajóládi kolostorépületbe, amikor átvette a házfőnöki tisztséget. Olyan vékonyan hullott alá az öltözéke, hogy a szerzetesek azt gondolták, nincs is alatta test. Talán azért, mert kényelmükben hízásnak indultak, s a kövérséget a jámborsággal azonosították. A jóllakottság elnyomott sok bűnös gondolatot, eltompította fantáziájukat, s ettől üdvösségre alkalmasnak gondolták magukat.

A közös imák idején szuszogott az oratórium, alig hallatszott az imádság szövege. Néhányan bele is aludtak, csak a végén horkantak föl. Zavarukat látszólagos bölcsességgel leplezték: „Aki alszik, nem vétkezik.”

•g 92 s-