Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
ki az erdőbe, mert elegük volt... valamiből. Az elégedetlenség, bár megértem, önmagában még nem vezet el az igazságra. Sőt köny- nyen lázadásba torkollhat. Menj, s gondoskodj róluk. Mentsd meg ajó szándékú, kóborló lelkeket.” Hosszan sétáltak még, egyre kevesebb szóval, jó volt kiszellőztetni értelmüket és lelkűket. Mindketten tudták, az ember drámája abban határozható meg, hogy minden más élőlénytől, valóságtól eltérően teljességhiányban szenved. Borzongató szépség ez. „Menj, mentsd meg azokat a lelkeket!” Az érsek fölemelte a kezét. Özséb letérdelt, fogadta a főpapi áldást. Ugyanazt érezte, amit a hibbantnak tartott ferences testvérrel való találkozáskor: „Köszönöm, Uram, ezt az egyszerűséget.” A folyón túl, a Kopasz-hegy felett megérett a nap fénye: mintha másra sem várt volna, minthogy végre kifakadjon túltelített színével, s elárasszon mindent. Özséb lesétált a Kis-Duna-partra. „Uram, minden érzékünk téged fejez ki!” A lélek a maga képessége szerint válaszol. „Kegyelemben élünk, mindannyian a magunk kapta kegyelemben.” Ez a szépség nem mondható el, s talán akkor felelünk meg leginkább a létezés törvényének, ha nem akarunk többet kimondani ennél. Özséb eszébe jutott: mi lehet az ő rabszolgájával? A szülők valószínűleg meghaltak már, de vajon merre lehet a fiú? „Mára nyilván hozzám hasonló korú férfi. Milyen egyszerű lett volna jót tennem vele. Mégsem sikerült. Továbbra is rabszolgának nevezem.” Elindult az erdőbe. Lemondani kanonoki rangjáról és a velejáró jövedelemről. Amikor a szinte palotának számító kanonoki házban élt, sokszor elgondolta: és ha mindez nem lenne? Az egyik mélyedés partján ledőlt pihenni. Zörgést hallott a feje fölött (odébb vaddisznótúrások iszaposodtak a legutóbbi eső óta), a közeli fa ágán madár hangja szólt. Távolabb egyenletes kopácso- lás, látta a harkályt, balra, a második tölgyfán. A madár hosszan léhán tóttá a kérget, hogy hozzáféljen az alatta megbúvó parányi rovarokhoz. Éles csőrét belevágta a kéregbe. „Ki így, ki úgy építője a tökéletességnek.” ^ 66