Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

De akkor már nem voltak sehol. Hogyan is versenyezhetett volna a fiatal, gyors lábú harcosokkal?

Özséb kérte a testvért, vezesse a templomba. Az egyhajós térben gomolygott a nyers, hideg füst az elfeketedett falak között.

Joachim úgy érezte, magyarázattal kell szolgálnia, elvégre a templom is az ő gondjára lett bízva:

„Ezek a harcias testvérek, bizonyára véletlenül, felgyújtották a templombelsőt.”

Letérdeltek, imádkoztak. Özséb válla rázkódott a felmelegedett nevetéstől.

„Hát ilyen egyszerű! Uram, ilyen egyszerű?”

Élni kell! — de honnan ez a felszólító mód, ez az imperatívusz? Miféle forrásból ered, s milyen erő irányítja? Emberemlékezet óta nem bicsaklott meg ez a felszólítás. Egyes korokban az emberek elveszítették az önmaguk feletti uralmat, s bánatukban, reménytelenségükben vagy a veszteség fölött érzett kiábrándultságukban (a veszteség lehetett meg nem szerzett, vagy éppenséggel elveszített asszony és pénz, természetesen pénz, vagyon, hatalom) ön- gyilkosságot követtek el, de a többség továbblendítette magát az élni kell természetes ösztönével.

Természetes ösztönnek tartották ezt, biológiai reflexnek, az idegpályák és a hormonok működésének. Egyes gondolkodók megkockáztatták: szörnyű! Nem a biológiai reakciók működése; a szörnyűséget az jelenti, amikor az ember kiszolgáltatja magát természete ösztönrészének, abszolutizálja az örömöt és az élvezetet, s nem gondolkodik azon, meddig és hová vezet ez a teljességnek gondolt keserű küzdelem.

Amikor a tatár seregek elhagyták az országot, föllihegett a többé nem kell félni érzés, őszintén ugyan, de mégis féktelenül. Az emberek ráébredtek az élet közvetlen örömeire, nem akartak mást, csak élni: sült húsok sisteregtek a tűzön, annyi gyerek született, ameny- nyi a természet törvényei szerint világra kívánkozott, már nem féltek az élettől, élni kell! — csakhogy ebben a felszabadultságban, ebben a természetes örömben nem vették észre, hogy magukra rántották Isten tulajdonságait, hatalmát és akaratát. A hálaadó ima megszokássá vált, minél mélyebb meghajlások, minél sűrűbb kán- tálások, annál nagyobb külsőség.

^ 62 ^