Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Az ember a megszabadulás bódulatában egészen Isten-ter­mészetűnek gondolta magát. „Ó, a létélmény micsoda züllése!” Özséb szorongva tekintett körül. Az üszkös romok között szerelmi öröm vigyorgott rá, „mindent lehet, érti, nagyságos kanonok úr, ezek után már min­dent lehet, az övön aluli életem akar élni, hogy kiadja, amire ké­pes, mindent, mindent, amire képes. Én imádom az Urat, csak­hogy ő messze lévő nagyúr, én meg itt vagyok, érti, nagyságos úr, most élek! Ez a bőröm, ez a leheletem, ez a mindenem” — dülön­géltek előtte a meleg lélegzetű részeg szavai. Az ember riadt örömében magára rántotta Isten tulajdonságait, s ezek a földhöz nyomták, földhöz nyomorították. És senki nem tudta, mi következik. Nem is foglalkoztak ezzel. Bambák voltak, jóllakottak, kielégültek. A ferences szerzetesek szép, szigorú rendben vonultak végig a városon, dicsőítő énekkel, de alig vettek tudomást róluk, vagy egyszerűen kinevették őket, „ugyan, mit akarnak ezek itt, sokkal fontosabb dolgunk van nekünk ennél”. Egy bolond alak, akiről nem lehetett eldönteni, gyerek-e még, vagy már felnőtt, ott ugrált előttük, és kifigurázta a szerzetesek lassú, énekes lépteit, habitusu­kon keresztbe font kéztartásukat. „Testvéreim — hirdette a piactéren az erdei remete —, elveszí­tettétek a mértéket. Lecsordul a zsír a szájatok széléről, lüktetnek az ösztönök — de ez már nem az élet szeretete, ez annak meggya- lázása. Osztönkitörés, ösztönkitörés! Mint a vulkánok, kiöklende- zik a föld mélyén felhalmozott feszültséget, kitörnek és forrón szerteszét öntik magukat, perzselnek, ölnek, pusztítanak, ilyenek vagytok — mi értelme ennek? Legyetek szelídek, mint a galambok, ahogyan az írás mondja.” Valaki odalépett, és egy rothadásnak indult sütőtököt nyomott a fejébe. Az erjedésnek indult sárga belsőség végigcsorgott a reme­te hosszú haján. A hirtelenjében összeverődött tömeg röhögött. A remete tűrte a meggyalázást. A büdös töklé és könnyei egy­velegéből lassan megemelte a kezét, s tenyere élével keresztáldást rajzolt a népre. „Nem magamért sírok én” — hangtalanul viselte a gúnyolódás további idétlen formáit. Közben imádkozott, ahogyan az erdőben: szavak nélkül, mindenestül. 63

Next

/
Oldalképek
Tartalom