Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

tóak a székesegyház kötegoszlopokból felemelkedő ívei, mindez használhatatlan ebben a percben, ebben a helyzetben. Nem lehet átlépni a kényelem látszólagos mezejére. „Mint a figyelmetlenül, vakaródzva elmondott ima: semmit nem ér!”

Özséb később nem emlékezett, hogyan hajolt le a férfiért, hol fogta át a testét, hogy fölemelje, hogyan gyűrte le a gennyedő seb gyomorforgató szagát, nehéz volt a szerencsétlen ördög teste, nem ellenkezett, de nem is segített, amikor Özséb magával vonszolta; talán azért nem, mert jártányi ereje sem volt már. Egy-két nap, és meghal.

Özsébnek olyan közel kellett tartania magához a nyomorultat, hogy szája széle hozzáért a bőréhez. Fel sem tűnt neki, s már nem érezte undorítónak a gusztustalan lihegést. De ekkor sem gondolta, hogy nagylelkűségből, szerep-nagylelkűségből ferences lelkü- letet játszik, nem, nem vált Ferenc-epigonná.

Fölemelte a hajléktalant, de nem tudta, mit kezdjen vele. Bénultságából egyszerre valami arra indította, hogy nyúljon le, karolja át és vegye föl, ne hagyja tovább a földön heverni... Hogy mi lesz azután?

Ez már nem a cselekvés dimenziójába tartozó kérdés.

Eszébe jutott, hogy a piactéren túl, amerre esős időben nagy a sár, és az alacsony házak a földhöz szorulnak, a domonkosok ispotályt tartanak fönn.

Könnyű volt vinnie az embert. Annyira könnyű, hogy már azt gondolta, nem is vonszolja magával, mintha csak sétálna, hiába csusszantak a lábak, olykor tehetetlenül követték az ő ritmusát.

A piac régen véget ért. Özséb odanézett, ahol a szürke ruhás emberek álltak gyerekkorában — „miért nem jártam erre azóta sem?” —, kirajzolódott előtte akkori alakjuk, ahogyan álltak a fonott vesszőkosarak mögött, azzal a különösen egyenes tartással, amit másoknál nem látott. Gyerekként ez a tartás ragadta meg leginkább a fantáziáját, s most, teológusként is ezt kereste, „milyen jó lenne újra látni őket”.

De nem volt ott senki. „Kinn laknak az erdőben”, az elbeszélésekből tudta, a remeték valahol a fehér sziklák alatt élnek, barlangokban, mélyedésekben húzzák meg magukat.

„Élni, élni!” — s megismételte: élni. „Az élet kiteljed a váron és a városon, a házakon és templomokon túl a mindenbe... igen, az-3 38 K-