Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

élet egyszerre minden lesz, nem nyomorúságos, féltenivaló nyöszörgés, nem testi kín és romlás, nem hatalom és szerelemféltés, nem karrierharc és ártatlanok üldözése, nem zabáló önzés, hanem minden - egyszer csak kisimul, és az értelem már nem tudja, mi az, de jó nagyon. Minden tudás, minden akarat, minden vágy, félelem és remény megnyugszik a nyilvánvaló távlatban.”

Elérték a domonkosok ajtaját. Zörgetett.

„Testvéreim, vegyétek gondjaitokba a mi testvérünket!”

A fiatal teológusban fölismerték a nagyúri származékot. A domonkos szerzetesek befogadták az elgyöngült, bódulatában billegő fejű testet. Már eltűntek a kapumélyedésben, amikor a bozontos szemöldök, s vele a tekintet visszafordult, majd kinyögte:

„Az ilyen részeg disznóból is folszállhat az angyal.”

Anyjától azt kérte szentelése előtt, adja meg a szabadságot a házukba fogadott rabszolgacsaládnak. „Ez lenne a legszebb ajándék első miséjére.”

Az asszony, mert nem tudta, illő-e, hogy fiának végigsimítsa az arcát, nem elég, hogy megszülte és fölnevelte — egyedül ő maradt életben, testvérei még csecsemőkorukban meghaltak —, menet közben visszatartotta az ösztönös mozdulatot. „Jól van, ha ezt kívánod.”

„Igen, anyám.”

„Pap lesz a fiam, holnap már pap. Nem is vagyok méltó hozzá” — nevetett zavarában, s ahogyan a nők szokták, kissé megremegtette a csípőjét, közben tördelte a kezét.

„Ugyan, miket beszélsz! Gyere, üljünk le, most délután már nincs semmi dolgunk.”

A kertben, annak a helynek a közelében, ahonnan gyerekként annyiszor letekintett a városra meg a folyóra, s szerette volna tudni, mit rejtegethet a távolság, leültek a padra. Az anya úgy tekintett a fiatalemberre, mintha ezzel szeretné megszerezni a bizonyosságot, hogy valóban ő szülte. „Milyen erős az arcán a szőrzet, különösen a bajusza. Aztán az erek a kézfején, hogy kidagadnak.” A Duna felszínére hasalt a fény. Özséb szerette ezt a nézőpontot. A folyó vize és a fény távlatot adott minden jelenségnek. Anyja megfogta a fia kezét, elmosolyodott:

„Olyanok vagyunk most, mint Szent Ágoston és Mónika.”-S 39 Eb