Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

és egyszerű gyönyöröktől sem mentes álmai visszatérnek az igazsághoz.

S mit értett igazságon?

„Olyan egyszerű akarok lenni, mint Krisztus!”

Elszégyellte magát önző nagyképűsége miatt, s riadtan tekintett körül: hallja-e valaki? Tanúja volt-e gyöngeségének? Senki, a világ szép, egyszerű és csendes hangjaival ugyanúgy élt körülötte tovább, egyedül a lelke zajongott otrombán és fájdalmasan.

A kétely — előbbre vihet, mint a lépcsőfokok, vagy kirúghat alóla minden biztosítékot? „Félek, Uram! Minden erőfeszítésem ellenére csak a semmibe dőlök? Ne, Uram, ne engedd!” — remegett Bátori, és a kétely délelőttjén elhagyta munkabarlangját. Engedélyt kért, hogy eltávozhasson.

„Hová, testvérem?”

„A királyi városba.”

„És mit remélsz ettől?”

Bátori nem remélt semmit, engedelmeskedett az érzékek és akarat egyszerű, emberi természetének: menekült. Erre csak a térben élő ember képes, erre a nyilvánvalóan ellentmondásos cselekedetre, amelytől mégis úgy érzi, megkönnyebbül. S ha megkönnyebbül, ám legyen. Végtére is meg kell érteni a gyöngeséget. Nem szánalomtól hajtva, hanem a szeretet egyszerű gesztusával. „Nem bírom, atyám!”

„Mi az, ami kínoz?”

„A kétely... A szavak már nem szólnak hozzám.”

Az elöljáró megértette: szenvedő társa csöndre vágyik, a szavak nyugalmára, a lélek, az időtlen és témélküli hit, illetve az idő- és térbeli anyagi embertermészet közti feszültség enyhítésére. S ezt a csöndet — a kolostor főnöke, öregember lévén jól ismerte ennek lelki folyamatát — az élet zajában találhatja meg. Amikor az emberi természet eltelik az élet egyszerűségével.

,Jól van, testvérem, menjen.”

Bátori hetekig vándorolt odalent. Nem követett el semmi rendkívülit, amit bűnnek gondolhatnánk. Lesétált a folyópartra, figyelte az embereket, hallotta egyszerű beszédüket, szelíden tűnt el ben-ä 383 K-