Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

nük mindaz, ami volt, átadta helyét a jelennek, s az megint múltbélivé fakult. Nem keserítette el most a pártharcok nyomorúsága, ahány emberrel beszélt, annyiféle magyarázatát hallotta a ligák küzdelmeinek, kik maradnak fenn, s tűntek el mások az ismeretlenségben, kiszakítva kezükből a hatalmat. És szerette őket. „Szeretni a bűnöst is” — bibliai mondat, az élet mondata.

„Hatalom?” — bámulta a Duna könnyű hullámverését, s háta mögött a királyi várost a hegy magasában. „Mi a hatalom?” — egyre inkább bűzlött tőle a levegő.

„Az ember egyszerűségre vágyik.” S már nem akart semmit megérteni, mindenestül, „a maga teljességében”, még kevésbé gondolta, hogy neki kellene megváltoztatnia a dolgok menetét. Eszébe jutott naiv gyerekkori elképzelése: hogy a világ érette van. Rá vár, minden adottságával és lehetőségével az ő örömére és vágyaira. „Talán mások is így gondolják, s ezért csalódnak? Később is görcsösen szorítják magukhoz ezt a naivitást, mint egyetlen reménységüket? Szegény, szegény, szeretetre méltó ember...”

Bátori felkelt a piactéren a kofasátor mellől, ahol oly hosszan és sokat időzött az elmúlt napokban, megmasszírozta elgémberedett derekát, „igen, a gonosz a hamis tudatban jelenik meg, talán ez térített el a szavak igazságától”. Közelében két kereskedő összeveszett, a piactér hangzavarában nem hallotta, mit kiáltoznak haragosan egymásnak, csak a hadonászó mozdulatokat látta, amint azok komikusán emelkedtek és süllyedtek, „szép, szép, csodálatosan szép, önakaratú bábuk vagyunk”.

Lassan haladt keresztül a piactéren, minden pillantást és lüktetést magához ölelt, a hangokat és a színeket, a gyerekek fájdalmát, a szerelem vonzását, a butaságukban tiszta mozdulatokat, a züllött ábrázatokat, a sunyi számítást, az önfeledt kacajt, mindent, mindent.

Esténként látták barlangjában a világosságot. Bátori még évekig dolgozott a másoláson, már nem a szavakat, hanem az ember természetét akarta megérteni. De még inkább az Istenét. Aztán végül a másolópapírra a maga fordításában lejegyezte a Jelenések könyvének utolsó mondatait:

Akkor az angyal továbbvezetett. Istent és a Bárányt láttam, tőlük elválaszthatatlanul önmagamat, s ettől minden hiányom elT3 384 SS-