Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Bátori László: A másoló
da óta —, s a végtelennek tűnő könyörgésismédés a kápolnában megrémisztetté őket. Habár egy szerzetest nem érhet semmi meglepetés: a világ bármilyen arcát mutassa is, mégiscsak közjáték az örökkévalóság megnyerő természetessége mellett. A szerzetesek — már nem emlékeztek, mely korból származott a megállapítás — megnyerőnek nevezték valami oknál fogva a történelmen túli valóságot; nézzétek, magyarázta minden újoncnak Mathesis atya, ezen a nyomorult egyenesen, amelyen itt csücsülünk, saját értelmünk szerint esetlegesen az egyik vagy a másik korban, ám ezen kívül mennyi, de mennyi tér van még... és körbesuhintott maga körül, hogy ilyen módon adjon nyomatékot a végtelen képzetének. Nemcsak szimpatikusnak, hanem természetesnek is tartották az örökkévalóságot a szerzetesek, nem esett nehezükre belátni — pusztán értelmi megismerő képességükkel, és akkor a hit általi megismerésről még nem is szóltak —, hogy a végtelen, amely ugyan ellentmond az ő véges voltuknak, mégiscsak természetesebb, mint hogy ami van, mondjuk az ember, a fű, a fák, sőt még a kövek is, egyszerre csak ne legyenek. Az örökkévalóság természetesebb, tehát a dolgok lényegének megfelelőbb állapot a természetnél. Az időbeliség ellentmond a józan észnek. A mostani este nem kedvezett az ilyen egyszerű gondolatoknak. Helyébe tolakodott a frivol világ, amelyben sokkal nehezebb kiigazodni, mint a metafizika képletében. Mi történt vajon odalent a királyi udvarban? S erről sokáig semmit nem lehetett hallani. Majd később, hiszen még a legszentebb embert is furdalja a kíváncsiság, elvégre mégiscsak ember, valahonnét előszivároghat mindenféle feltételezés. A rendfőnök nemcsak ezen a napon imádkozott rettentő erővel és fogát összeszorítva, mintha akaratával kierőszakolhatná az isteni igazságot, hanem a következő napokban is folytatta a böjtölést, és némán térdepelt az oltáriszentség előtt. Mintha azt folytatta volna, amit korábban Bátori abbahagyott. Arcát egyszerű keretbe zárta: az aggodalom és kétségbeesés kalodájába. Bátori, amint elnézte őt, egyre inkább úgy látta, ezek az egyszerű és kézenfekvő emberi reakciók — az aggodalom és a kétségbeesés — bezárta ezt az embert, s már azt lehet gondolni, soha többé nem szabadul ki. 370 K-
