Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Bátori László: A másoló
Bátori testvér a néhány heti némaság után nem látott azonnal munkához. Minek siettetni az időt, gondolta; hiszen ezzel saját tü- relmedenségének és gyarlóságának adná tanúbizonyságát. Ugyanakkor óvakodnia kellett a lustaságtól is. Most, hogy megbizonyosodott teendője felől, a jóleső érzés könnyelműségre csábíthatta volna; mintha már nem lenne föladata, hiszen... De még semmit nem tett. Pontosabban: visszailleszkedett a kolostor természetes életrendjébe, immár nem magában, hanem hangosan mondta az imádságot, s amikor társaival lement a kolostorkertbe sétálni, ugyanolyan jókedvűen kacagott, mint a többiek — amilyen jókedvű volt addig is. A hallgatás ideje nemhogy kedvét szegte volna, hanem kimondottan növelte az életörömét és jóérzését. Látták is rajta ezt a többiek, s nem értették, mire föl a hallgatása. A megigazulás felé vezet, vagy bezárja az embert önnön karámjába, személyisége nyomorult burkába, amelyben egyre kevesebb levegő jut neki, s a végén már egyáltalán nem lát ki belőle? Mint a bélpoklosok, akiket a városon kívül emelt táborba zárták, s szerencsétlenek, beletörődve sorsukba, már csak magukat látták, a másik bélpoklost, akinek ugyanúgy romlott a teste... nem akartak meggyógyulni. A sors leütötte bennük az akkordját. Aztán egyszer az egyik roncsolt arcú kimerészkedett a tábor falához, s addig erőlködött, amíg föl nem húzta magát a kőfalra, s onnan megpillantotta a távolban a város tornyait és a magas házak tetejét. „Istenem - lihegte —, ne vedd el tőlem!” Éjszaka is odamerészkedett, akkor meg a fényeket látta, a csóvákkal megvilágított tornyokat, a karcsú építmények szinte az égig futottak, mintha áttörnék a fizikai törvényszerűségeket. Ki akarok jutni innen, ki akarok jutni! - lihegte a férfi, bűvölten bámulta a várost, és a többiek nem értették. Később azt gondolták, megbolondult, mert olyan következetességgel járt ki a falhoz, s húzta föl magát újra és újra. Egészen megizmosodott tőle. Nem értették, honnan veszi az erőt ehhez. Elképzelte magát a házak között, sétál az utcákon és betér az óváros valamelyik fogadójába... leül az egyik asztal mellé, éppen a térre néz, ismerősök jönnek, köszönti őket, azok visszaköszönnek, némelyek megállnak, váltanak vele néhány szót... aztán, amikor az árnyék már eléri a teraszt, s a jóízű meleg véget ér, ő is fölszedelődzködik és hazatér. Ennyit kívánt, semmi többet. Egy ^ 366 Er
