Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

Több mint egy hónapig katona vigyázott Verseghyre a cellában, a halálraítéltre, nehogy kárt tegyen magában akasztás előtt. „Több mint egy hónapig fegyverrel álltak ott, hogy megvédjenek — s aztán megölhessenek. Ó, micsoda abszurditás! Tudtam, meg kell halnom, egyszer mindenkinek meg kell halnia, mégis, mekkora kín, ha a másik ember akaratából, nem pedig Isten törvénye szerint ér véget az életünk.”

A bíróság forradalmi kéziratairól beszélt. „Tévedtem? Talán tévedtem” — nézte Verseghy az őrt álló katona kardjának fényét. Szinte belebolondult ebbe a fénybe. S nem értette, mi történik vele — ugyan miféle szabadság szolgálatába állt? Franciául tanult, és kiáltványokat fordított. Öld meg hát, ki ellenáll! — írta a Marseillaise fordításakor.

Kazinczy egy alkalommal, amikor pesti tartózkodása során betért Benedek házába — soha nem mulasztotta el fölkeresni őt, miután maga is szabadult a börtönből —, s a „szerencsétlen sorsú paulinus”, Verseghy került szóba, a következőt mondta: „Életét Martinovics kivégzésének köszönheti. Az udvar nem akart még egy papi áldozatot, ez már sok lett volna a népnek.”

Verseghy panaszkodott, azt terjesztik róla, megtört a börtönben. „Pedig csak ráébredtem a tévedésemre — nem, nem, ha tévedés, annyiban az, hogy hamisan gondolkodtam a szabadságról. Láttam a nyomort, a szenvedést, sokáig azt hittem, isteni akaratból bármi áron föl kell emelni a szerencsétleneket. Csakhogy a társadalmi küzdelem, ma már tudom, eszköz lehet — hangsúlyozom, pusztán eszköz lehet — a szabadságért folytatott küzdelemben. S így nagyon korlátozott, mihez nyúlhatsz. Tudod, Benedek, az ember társadalmi helyzete legföljebb lehetőséget, esélyt adhat az igazság megismerésére. Annyiban jogos a társadalmi küzdelem, amennyiben másokat, anélkül hogy a többieket csorbítaná, hozzásegít ehhez.”

Hosszúra nyúlt a véletlen találkozás. Beszéltek nevelésről, filozófiáról és a nemzetről. Benedek megjegyezte, néha úgy gondolja, egyesek a haza iránti vonzódást olyannyira túlzásba viszik, hogy már-már Isten helyébe állítják. Minden a haza — „igen, minden, amennyiben a mindenséghez visz közelebb, hiszen mi magyarként tudjuk a mindenségnek megfelelő módon kifejezni magunkat” — aztán sétáltak tovább, egyikük sem viselt papi ruhát, szerzetesi öl320 e-