Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

gadra, ami nem a tiéd. Nem kevesebbet, többet nyersz azzal, ha természeted szerint élsz e világban. Az írás nem viseli el a hazugságot.”

Verseghy emlékezett erre a délelőttre. A lényeghez, ha ereje és sodrása van, kevés szó is elég. Sok évvel később, amikor a hetvenegy esztendős Virág Benedek éppen azon töprengett szerény budai lakásában, ahol három egyszerű fonott szék várta a látogatókat, mit kell még elmondania az életében, majd sétára indult, a közelben véledenül összetalálkoztak. Nem messze laktak egymástól, mégis hosszú évek óta elkerülték a másikat. Verseghy válla megereszkedett, sokkal nehezebben mozgott, mint Virág, járásában Benedek már messziről fölismerte a börtönviselt ember engedélyezett szabadságát: lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel, lassú, egyenletes tempóban, ahol nem számít az idő, csak a következő lépés.

Amikor közel értek egymáshoz, Verseghy is fölismerte őt; a váratlan élmény némileg zavarba hozta, nem számított erre, a maga lépteit mérte, toporgásától lába beiszapolódott a Duna-part homokos agyagjába, összekente a cipőjét, a hullámok néha egészen messzire kiszaladtak, nem tudni, milyen parancsnak engedelmeskedtek ilyenkor, s átitatták a partvidéket.

„Egész életemben ilyen földön éltem”, nézte Verseghy a cipőjét, amint fölfutott rá a víz és a hordalék, annak az embernek a megnyugtató szelídségével, aki tudja, hiába teltek el évtizedek, nem kell szabadkoznia, sem magyarázkodnia, minden udvariasságot elhagyhat. „Nem akartam, s mégis mindig rám tapadt a sár. Fiatalkoromban, s ezt nem értettem meg, túlságosan erős volt bennem a testi vágy. Nem magam élesztettem föl, csakhogy képtelen voltam uralkodni rajta. Miközben szerelmi vonzódást éreztem Isten iránt. Te talán érted, amit csak így, ilyen sután, sütemény-édesen tudok elmondani. Ezért lettem szerzetes. Nem tudtam, hogy a rossz és a jó így küzd bennem, s hogy a küzdelem ennyire magával ragad. Ki voltam szolgáltatva neki, rángatott, uralma alatt tartott — tudod, testvérem, mikor jöttem erre rá? A börtönben.”

S mesélt, a már veszteni nem tudók szabadságával. Szegény, szegény ember, nézett rá Virág, óvatosan, hogy ne vegye észre kutató tekintetét, se a belőle áradó szánalmat. „Mert a szánalommal nem segíthetek. A szánalom az isteni irgalom gyarló utánérzése.”-a 319 53-