Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Virág Benedek: Hová szaladsz?
A kolostor kertjében sétálgattak. „A latin költők bizonyosságát hiányolod magadban, Benedek?” Bizonyosság? — nézett idősebb testvérére barnát játszó szögszemével (valaki ráakasztotta ezt a leírást), „hallgasd meg e sorokat: Légy ma víg, holnap mi leszen, ne vizsgáld, csendesen tűrd el, ha mi rossz szorongat. Senki nem volt még igazán szerencsés, S boldog egészen”.7 „Szépen hangzik.” Benedek titokban Horatius ódájának fordításával kísérletezett, még nem akarta más elé tárni, de Imre kérdésének képtelen volt ellenállni. „Ez lenne a bizonyosság? Nem inkább a kétely? A szavaknak fodros a széle, ellebbennek a szélben...” Imre azt akarta mondani neki: a színeknek sincs széle... de hiszen ez amolyan ifjonti okoskodás, amelyen maga is átesett. Magához karolta testvére vállát: minden hit alapja a kételkedés, a kétkedés, a fodros szélű szavak. „Aztán ráébredünk, a bizonyosság, vagy nevezheted igazságnak, nem érhető el ezen az úton. Tudod, testvérem, dogmatika tanárunk, Joachim atya lehet, hogy megróna engem az ilyen gondolatokért, de neked elmondom: már az is eszembe jutott, nem ez lenne mindannyiunk büntetése az általunk nem ismert ősi bűnért? Hogy értelmünkkel az igazság felé kapaszkodunk, bizonyosságra vágyunk a tudásunkkal, miközben nem érhetjük el; közben tudjuk — értelmünkkel, hitünkkel? — a bizonyosság, a teljes bizonyosság létét.” Sokáig sétáltak, betakaródzva a hosszú mondatok leplébe. Benedek egyszer csak fölszakította a csöndet. Egy légáramlat feléjük sodorta a puszpáng erős illatát, amely egyszerre keltette a fiatal teológusban az élet örömének és elégtelenségének képzetét. „Az illatoknak sincs széle, hogyan lehetséges, hogy az illat maga gondolattá válik? Mi függ össze mivel, s legfőképpen miféle törvény szerint?” Talán még soha nem érezte ilyen közel magához, már-már testi valóságában Istent. „De hiszen test vagyok... és lélek... egyiknek sem ismerem a határait!” S amikor fölkelt benne a szó: Isten, 7 Részlet Virág Benedek Horatius-fordításaiból, Ódák Horatiusbái, II. 16, Pompeius Grospushoz. H3 312
