Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

mindjárt meg is ijedt ettől. Úgy hallotta, Jézusnak vér és víz folyt az oldalából, riadtan nézte inge alatt a maga testét: megnyílik-e, mi lesz vele? Meg kell halnia?

Mire hazaért, elállt a vérzés, a horzsolásnak sokáig ott maradt a nyoma, csíkokban barna hegek képződtek, időnként odapillantott, máskor meg is tapogatta őket: „hasonlítok rá”, de erről nem beszélt senkinek, attól tartott, kinevetik, vagy inkább megszidják: hogyan lehet ilyet mondani! Azt látta, mindenki fél Jézustól. Még a felnőttek is. Ö meg nem félt, olykor mintha éppen rá nézett volna, pedig tudta, gipszfigura. Úgy mesélték, a templom átépítésekor véletlenül össze is törték, erre nagy riadalom támadt, volt, aki jajongva híresztelte: „Baj lesz velünk, nagy baj, másodszor is megöltük Jézust.” A következő évben ennek tulajdonították a júniusi jégverést, s attól kezdve minden évben ezen a napon a falu népe elzarándokolt a határban emelkedő domb hajlatához, s ott imádkozott a régi kőkeresztnél. Azt mondták, bűnhődniük kell a gyilkosságért.

Adám nem így gondolta. Az egyik este, még nem kondították meg a folyosón a kisharangot, amely a takarodót jelezte a piarista kollégiumban, bekopogott Márk atya szobájába. Már az első év végén jártak, ám az otthonról hozott gondolat nem hagyta nyugodni. Korábban is meg akarta már kérdezni, de az elején félt ettől, télen meg hidegek voltak a folyosók, alig várta, hogy bebújhasson az ágyba, amit aztán testével fölmelegített, s ott biztonságban érezte magát másnap reggelig. De elérkezett a tavasz, kinyitották az ablakokat, beáramlott a meleg, s egy ilyen estén elhatározta magát.

„Tessék mondani, valóban félni kell Jézustól?”

A szerzetes nézte a kisfiút, aki ugyanúgy nyomkodta a tenyerét, amikor megállt a tekintélyes tanár előtt, mint ahogyan az apja. Eltanulta tőle a mozdulatot, s ez aztán vele maradt. Amikor hetvenegy évesen rendezgette a jegyzeteit, s keresgélte a megoldást, hogyan kezdjen hozzá a magyar történelem következő időszakának megírásához, akkor is ugyanezt a mozdulatot ismételte. Lejegyezte már Mátyás uralkodását, majd egészen a szerencsétlen mohácsi csatavesztésig. „Mennél tovább megyünk Lajos országlásának történetiben, annál szörnyűbb dolgok ötlenek élőnkbe. Az a hatalmas ellenség, kivel békességre lépni magunktól nem valánk bátrak, és belső villongásaink miatt szembeszállani rettegénk, rettenetes-a 306