Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Virág Benedek: Hová szaladsz?
erővel jött ellenünk. Kínszerített, és kiállottunk a csata mezejére. Minekelőtte az ütközetet újam, ím ezeket jegyzem fel...” Meg kell mutatnom a múltat a jelenben élőknek, mert ha nem ismerik, saját életükkel se kerülhetnek tisztába — ez a gondolat indította, amikor hozzáfogott a nagy munkához, egészen Árpádtól „napjainkig, csakhogy ez a legnehezebb”, s megint gyúrta a tenyerét, „ami közelebb esik hozzánk az időben, azt a legnehezebb megragadni”. De most még Dományi Márk szerzetes előtt állt. A piarista tanárnak mintha megnyúlt volna a nyaka az öltözékében, vékony arcából kiemelkedett figyelmes, kerek szeme. „Honnan veszed azt kisfiam, hogy félni kell Jézustól?” „A faluban azt mondták, azért verte el a jég a termést, mert megölték őt.” „Ha így mondták, bizonyára igazat mondtak. Tudod, az ember olyan, hogy még erre is képes. De ha félelem töltötte el őket, akkor azt is tudták, hogy rosszat tettek.” „Egyre hajtogatták, föltámadt, s a gyilkosságért most aztán bűnhődni kell.” A szerzetes leültette a fiút, ismerte a serdülő korúakat, minden hullámzik bennük, hiszen ekkor nyílik ki értelmük a világra, s teszik föl azokat a kérdéseket, amelyeket aztán legtöbben egész életükben igyekeznek elnyomni magukban. „Kisfiam, te félsz tőle?” „Én nem.” „No látod! Mások se félnének, ha azt kérdeznék: hol ölték meg őt?” Márk atya a mellére bökött ujjaival: „Aki bűnt érez, itt ölte meg, magában. S nem tudja, hogy nem Jézustól fél, hanem önmagától... De bizonyára nem érted még ezt.” Korábban aligha lett volna hozzá mersze, hogy szembeszálljon akármelyik atyával, most mégis kihúzta magát, nem tudta, honnan ez a bátorság, megkereste a drótkeretes szemüveg mögött a tekintetet: „De értem!” Legalábbis mocorgott benne valami, aminek ugyan nem ismerte a tartalmát. S öregemberként, amikor eszébe jutott ez a jelenet, némi zavarral hangokra váltotta az emlékezés képét: „Ugyan már, hiszen ma sem értem. Kevés az értelem ehhez.” 307 E-