Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Vajon ezt kívánták?

Özséb nem tudta, szüleinek mi köze lehet ahhoz, amiről már a szolgák is izgatottan suttogtak egymás között, s ha a közelükbe ért, hirtelen elhallgattak. Úgy tekintettek rá, mintha az ő arcáról leolvashatnák a felnőtteket foglalkoztató rejtély megoldását.

Aztán hazaérkezett a király a halicsi hadjáratból. Özséb kimerészkedett a kert széléig, ahonnan letekinthetett a városra. A közeli utcákon, ahol kőházakban éltek az emberek, nem látott senkit. Csak ott távolabb, amerre a piacutca nyílt, mozogtak az emberek. Ők nem félnek, gondolta a fiú. Miért nem tartozik inkább közéjük, nevetnek és végzik a munkájukat, s amint tekintete közelített a várhoz, egyre súlyosabbá és kellemetlenebbé vált minden.

„Mi tart itt mindent fogva?”

Sajnálta a szüleit, legszívesebben odaszaladt volna hozzájuk: „Kedves anya és apa, ugye, ti nem tettetek semmi rosszat? Nincs miért félnetek?” S ezekkel a szavakkal felmentheti őket súlyos gondjuk alól.

A gyermeki lélek már csak ilyen: azt gondolja, naivitásával megmentheti, vagy legalábbis megváltoztathatja a világba belenőtt rosszat.

A király bosszút állt a gyilkosságért. Bosszút, olyan módon, hogy közben mérlegelt: az indulatnak és a büntetésnek miféle formája erősítheti a hatalmát? Mert a halottak, bármennyire fáj is, kívül vannak az élők viszonyrendszerén. Legfeljebb haláluk befolyásolhatja az itt maradottak sorsát. Eszközzé válik az élők küzdelmében. Az imával bevégezhető a velük szemben megtehető legtöbb. S folytatódik a kisszerűség, amit az emberi természet olyannyira szeret felnagyítani, már-már abszolutizálni.

Emberek tűntek el, nemes, nagy befolyású emberek.

Özséb elkapott néhány szót: „Őt is gyanúsítják, pedig nem tett semmit.”

Vajon kit említett apja? A testvérét, vagy valamelyik rokonát? „Vagy azt a bácsit, akit apa nagyon szeret?” — s valahányszor beállított hozzájuk, meglovagoltatta őt a térdén.

Nem tudta, csak azt érezte, a ház egyre hidegebbé válik, hiába remélte, hogy anyja lefekvés után belép hozzá, és megcsókolja az ágyban — de nem, pedig régebben szokása volt —, s hiába várta,-S 28 E-