Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
hogy egyszer az apa is, igen, ő is odalép az ágyához, és azt mondja neki: jó éjszakát, kisfiam! Hiába húzta magára a takarót, egészen a nyakáig, mégis fázott. „Majd ha felnövök, igen, majd ha nagy leszek, minden megváltozik! Soha nem lesz hideg idehaza, apa és anya bejönnek a szobába, megcsókolom őket, nem kell félnünk semmi bajtól, akkor se, ha rideg és kopott az égen a hold fénye; apukám és anyukám, megmentelek titeket a szomorúságtól és aggodalomtól.” Ó, bárcsak ilyen egyszerű lenne! Özséb apja az egyik nap felháborodottan tört ki: „Őt, éppen őt gyanúsítják! Hiszen semmit nem tudott az egészről. Mindig távol tartotta magát, óvatos volt, természeténél fogva óvatos. Vagy inkább belátó. Mégis, most ellene irányul a király haragja! Tennem kell valamit, nem engedhetem, hogy egy ártatlan embert, a legjobb barátomat meghurcolják — ha még csak ennyi lenne, de nem, megölik! Ez képtelenség!” Másnap tanúkat talált: a gyilkossággal végződő vadászat idején barátja betegen feküdt az ágyban. De ez sem számított. Egyre inkább érezte, érvelése, miszerint ez a szerencsétlen ember alkatánál fogva alkalmatlan bármiféle összeesküvésben való részvételre, még kevésbé annak szervezésére, aligha talál meghallgatásra bárhol. Szeretett volna a királlyal találkozni, hogy tisztázza az ügyet. De erre nem nyílt lehetősége. Hiába méltósága és korábbi befolyása, mindig az útjában állt valaki, képtelen volt az általuk emelt, minden kőnél keményebb falon áthatolni. „Képtelenség, őrület! Ez nem lehet igaz! Egy ilyen tehetséges embert, egészen ártatlanul! Hát miféle világ ez, nincs ebben hit, nincs ebben keresztényi megértés?!” Féltette a felesége, hogy — mint valaki mondta: ha így folytatja — nem marad meg. Belepusztul a szenvedésbe. Aztán az egyik nap fölkereste őket valaki, abban az időben, amikor mások nemigen láthatták. „Uram, én csak egyszerű belső szolgáló vagyok, de sokat hallok, ha nem akarom, akkor is. Bizonyjó lenne a legtöbbről nem tudnom, nyugodtabban aludnék. De most el kellett jönnöm, hogy megmondjam: reménytelen, egészen reménytelen a barátja megmentése. Amikor kiejtik előtte a nevét — nem nevezte meg, ki előtt, de tudnivaló volt, a rettegett-a 29 S-
