Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

ként megálljának, visszaforduljanak és letekintsenek a városra, vagy még tovább. A távlat megnyugtatta őket.

„Azok a parancsnokok a fronthoz tartoztak. Ők még megértették. Fenn kellett tartaniuk a hadsereg rendjét, ha tovább akartak jutni. Nem érdekelte őket más, csak hogy elfoglalják az újabb és újabb területeket, a falvakat és a városokat, átkeljenek a folyókon és támadjanak tovább. Ehhez katonák kellettek, akik végrehajtják. Ezért hagyták, hogy időnként fosztogassanak, erőszakoskodjanak, leigyák magukat és tegyenek, amit akarnak, mert különben nem bírták volna. Ugyanakkor fenn kellett tartani a rendet. A kegyetlenül szigorú katonai fegyelmet. Talán még jól is jött nekik annak a kölyöknek a halála. Nem nekik kellett példát statuálni. Majd a következő város elfoglalása után ismét megengedték nekik a szabadrablást huszonnégy vagy negyvennyolc óráig, attól függően, mekkora várost kerítettek a hatalmukba. De ők elmentek. Akik meg utánuk maradtak, már csak az ideológiát ismerik. Hatalmat akarnak maguknak. És aki hatalomra tör, azt a tények érdeklik a legkevésbé, mert azok az útjában állnak.”

Minél magasabbra jutottak, annál inkább elláttak dél felé. Homályos kéken fölfedezték a villányi hegyeket, nézték szótlanul, nem tudták, mit várnak ettől a látványtól, várhatnak-e valamire, hogy a segítségükre legyen?

„Ma reggel imáimban — folytatta Jenő atya — rendünk tagjaiért imádkoztam. Figyelnek téged, hírt kaptam Szentkútról, hogy kerestek, s a környéken körözést adtak ki ellened. Téged köröznek, de minket üldöznek. Azért imádkoztam, hogy el tudjuk viselni mindazt, ami ránk vár. Nem tudom, ki, talán éppen te leszel az első, akinek vállalnia kell a szenvedést. Fel vagy rá készülve?”

Páter Ferenc megigazította szemüvegét. De mintha nem találná helyét az arcán, füle mögül leemelte a két visszahajló szárat, pucér tekintetét a nap felé fordította. Néhány másodperc múlva érezte a meleget, amint a fény ereje ráömlik. Ráömlik és elborítja, mintha végleges állapot lenne, amelyben erő van és bizonyosság. Az egyértelműség horizontja.

Megint eszébe jutott, milyen jó, hogy meghalt az anyja. A halál szabadságával ő, az élő is nagyobb szabadsághoz jut. Nem kell arra gondolnia, hogy szegény most odahaza... és mi lesz, ha megtudja? Nem szenved az arca, már nem tud szenvedni, semmi nem-3 284 E-