Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

Páter Ferenc belépett a templomba a sekrestye felől. A padokban mindenütt emberek. Nem csak néma, merev arcú nénék, akikkel sokan szerették azonosítani a templomot. A szerzetes elfordította ilyenkor a fejét. Még hogy fekete ruhás öregasszonyok, azoknak való a templom! Hát mit gondolnak ezek, mi a templom?

Sokszor persze valóban csak öregasszonyok ültek a padokban, különösen hétköznapokon. Fekete varjak, suttogták a fiatalabbak, s nevettek, bár vasárnaponként ők is eljártak, a legények megálltak hátul, nem messze a bejárattól, majd — így tanulták apáiktól — amikor a pap prédikált, kihátráltak az ajtón, s odakint egy cigarettával, némi beszélgetéssel múlatták az időt. Amikor aztán úgy gondolták, nemsokára megszólal az úrfelmutatást jelző harangszó, visszatértek a kórus alá, hogy kellő áhítattal vegyenek részt a szertartáson.

Az öregasszonyok arca - Páter Ferenc lassan végignézte őket. „Mennyi fény a ráncok között”, s ezzel a fénnyel azt a bölcsességet pillantotta meg, melyet az öregasszonyok hordoztak magukban; életükkel, elszuszogott nehéz napjaikkal, a megszokásokkal, ahogyan elfogadták a világot olyannak, ahogyan megmutatta magát nekik. S nem lázadtak ellene, nem lázadtak férjük ellen, aki munka után a kocsmába ment, s este tért csak haza, nem volt részeg, a fáradtságot hódította el magában. Nem kérdeztek tőlük semmit, amikor odakönyököltek az asztallapra, enni akartak valamit, valami meleget, s elő volt készítve a tányér, a kanál, s a tűzhely melegéről odakerült az étel.

Romantikus volt ez, vagy naturális? Paraszti szentimentalitás? Az ilyen kérést csak azok teszik föl, akik elhagyták az élet természetes egyszerűségét. „Látom bennük anyámat”, és Páter Ferenc úgy simogatta végig az egyszerű lelkeket, mintha otthon lenne, az övéi között, ahol az élet nem kíván semmi kiegészítést, sem magyarázatot, elég önmagának, belekapaszkodik a megszokások vájatába, s fordul tovább, és nincs csodálkoznivaló azon, ha bármi történik.

Páter Ferenc szerette az öregasszonyokat. Szerette bennük nagyanyját és anyját, de nem csak ezért tekintett rájuk ilyen közvetlenséggel. Megszégyenítően nyilvánvaló hit ült velük a padokban. Ő inkább töprengett: „Uram, hogy van ez?”, s nem tagadhatta le, hogy olykor megkísérti a kételkedés.

268 K-