Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

Belépett a szentélybe, kezében a letakart kehellyel és ostyával, s míg az oltárhoz ért, az járt az eszében: „Uram, jogom van-e ehhez a történtek után? Gyarló vagyok, ők meg ott a templomhajó padjaiban mennyire tiszták, a fülük is áldozatosan viseli, ha férjük szikrázóan káromkodik. Többet tudnak rólad minden tudományos ismeret nélkül, én meg itt roskadozom a teológiai okosságommal, roskadozom és kételkedem, miközben kezemben a tested és a véred!”

Mi hát a bizonyosság? Hol keresse?

Páter Ferencet ezek a hétköznapi misék elragadták az egyszerűségbe. S fölfedezte a szentmise szövegében az egyik mondatot. Minden alkalommal felhangzik, szemét a misekönyvre vetve olvassa, de sokáig csak megszokásból mondta. „Csak” mondta, aztán egy ilyen hétköznapi misén, amikor az öregasszony-varjúk szigorúan faragott arccal ültek a félfényes templombelsőben, egyszerre megérezte a mondat, a szavak súlyát, az egésznek a kálváriáját, s azt gondolta: „Ne vétkeinket nézzed, hanem egyházad hitét.” Az öregasszonyok ismerik az Egyház hitét, s én a pap kevésbé náluk? — lehelyezte a kelyhet az oltárra, s folytatta a szertartást. „Szimbólumokban élünk Uram, de mikor változik mindez valósággá?” Most, amikor belépett a nagyböjti pénteken a szentélybe, s a ministránsfiú megrántotta a sekrestyeajtó mellett a csengőt, nemcsak a varjú-öregasszonyokat, ezeket a legnagyobb teológusokat látta a padokban — akiknek teológiai tudása abban állt, hogy nem kérdeztek semmit, egyszerűen hittek —, hanem eljöttek a férfiak és a legények is, a morgás odahűlt a bajszukra, a lányok előbbre merészkedtek a padokban, s a felfokozott hangulatban nem éreztek semmi szégyent amiatt, mert máskor csak ritkábban jöttek.

A szerzetes fölkészült a prédikációra. De amint közeledett ennek az ideje, egyre kevésbé tartotta fontosnak a kigondolt szavakat, mintha nem értené az evangéliumot, amelynek magyarázatát kell adnia. „Ezek az emberek várnak, de mire? Istenre, vagy az én gyarlóságomtól remélnek kínjukra megoldást?”

Rátámaszkodott a szószék peremére, mint korábban a szentkút kávájára. De itt fordítva történt. Mozdulatai nem öregedtek meg attól a súlytól, amit a környékbeliek szenvedése helyezett rá, mintha csak ő tehetne minden rosszról, hiszen neki van kapcsola-3 269 &-