Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
Az orvos arca a Tisza említésére megrezdült, mintha magához ölelte volna ezzel a fiatalságát, az életét. Számára minden véget ért ott kinn, keleten. „Azóta csak vagyok, és kötelességszerűen gyógyítok... Halomra hullottak az emberek a folyóba. De ezek friss halottak voltak. A fölső folyószakasz felől azonban fölpuffadt hullákat sodort a víz. A fertőzés ott lebegett a levegőben, megromlott a folyó, bűzössé vált. Még egy légvétel, a fertőzött víz szájig ért, s aki még élt, azt is elborította a romlás. És mégis: aki valóban élni akart, bele kellett vetnie magát ebbe a romlásba, hogy a bomló, bűzös tetemek között átússzon a túlsó partra. ” Az orvos arcára szárította az emléket. S kérgesen megkapaszkodott benne. Páter Ferenc hosszan elkísérte ezen a napon. Az orvos autója — mert azon kevesek közé tartozott, akinek autója volt a vidéken — a faluban állt, szótlanul sétáltak a Szentkútról faluba vezető országúton, ekkor is alakja volt a fénynek, mintha ettől formálódna a világ teste. Páter Ferenc úgy érezte, az emlékek és a fények gyúiják össze az embert, s állítják Isten elé — „íme, itt vagyok, Uram, és ez vagyok én!” „Meneküljünk el...” — később Könyves testvér magas sem tudta, ajánlja, kérdi vagy kívánja-e ezt. Páter Ferenc hallgatott, szokásuk szerint körbejárták a kolostort és a hozzá tartozó kertet. Semmi nem választotta el őket az alföld tovafutó végtelenétől, ahol csak egy-egy tanyaházon akadt meg a tekintet. „Hová menekülnénk? Mindenütt ugyanazok a csillagok tekintenek le ránk.” A környéken továbbra sem maradtak abba az erőszakos cselekmények. Megrohant házakról, részeg örömökről, agyonütött katonákról lehetett hallani. „Nem tehetem, nem tehetem!” — dühöngött Páter Ferenc, az önagressziónak valami halladan erejével. Képtelen elviselni tehetetlenségét. Diák volt - már megint a diákévek tolakodtak elő, az egyik erős fiú a hálóteremben, amikor már magukra hagyta őket a prefektus, valamilyen napközi sérelem miatt elővette ágyban fekvő társát: „Most fölkelsz, és megcsókolod a lábam!” 266
