Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

közti fényben, a kereszt meg rárajzolta a maga kifényesedett árnyékát.

„Isten itt van az út aszfaltjában, ebben a csillogásban, a kereszt árnyékában” — és nem sietett, mintha egyszeriben ez az út jelentette volna a teljességet. Harmincéves fiatal teremtés, „amit pusztán akaratunkkal szeretnénk elérni, elszalad előlünk, és soha nem jutunk a nyomára”, lassú léptek, elengedett vágyak, nézte az úttestre rajzolódó kereszt fényes árnyékát, „de hiszen ez fizikai képtelenség, fényes árnyék!”, haladt tovább, „a dolgok végső értelmükben kikelnek önmagukból”, eddig jutott, semmi további bölcsesség, egész lényével élvezte ezt a lassú sétát, ezt az egyszerű beteljesülést.

Ezen az úton érkezett az orosz katona a délelőtti órában. Honnanjött, miféle szándékkal, mit gondolt a vállán lógó géppisztolyról, azt hitte, a megváltás eszköze lóg a bőrszíjon? A frontharctól és szesztől kábult arca egyre közelebb jutott Szentkúthoz. Páter Ferenc kilépett a házból. Nála fiatalabb arcot látott a vastag fülekkel lógó katonasapka alatt. Szinte taknyos kölyök volt, dühös és elkeseredett. Miféle indulatot hozott magával?

Félrelökte Páter Ferencet, aki középütt állt az úton, s már arra készült, az utóbbi időben sebtében megtanult néhány szláv szóval megkérdezze: mi járatban, miben segíthet? — de a katona nem törődött vele, dühös, alkoholszagú erejével megállás nélkül ment csak tovább, éppen a bejárati úttal szemközt, a templom felé.

„Kérem, menjen el, menjen el!” — szólt utána Páter Ferenc az orosz nyelvén, de az mintha süket lenne, nem hallotta meg, csak ment előre, aztán a katona reflexének engedelmeskedve maga elé rántotta a géppisztolyt, belekapaszkodott a tusába, mintha már csak az tartaná egyensúlyban.

Páter Ferenc utánasietett. A katona berúgta a templom ajtaját, befordult a nyíláson, és ugyanazzal a dühvei, amellyel érkezett, körbetekintett. Mindent össze akart tömi ez az indulat, nem elégedett meg semmivel. Elindult az oltár felé, szorongatta a géppisztolyát, egyetlen érvét; középtájon tartott, amikor megbotlott, ettől még dühösebbé vált. Rántott egyet a fegyveren. A szerzetes ekkor érte utol. A szentély lépcsőjénél elé került. Belenézett a katona arcába. „Kérem, ez szent hely. Ne, ne tovább!” De az föl akart dúlni mindent, mintha ezzel a rombolással megnyugtathatná-53 258 S3-