Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
Szemmagasságban a történelem. Aligha kiismerhető, ugyanakkor nem lehet másként ilyen közelről szemlélni. Szemlélni? Vagy inkább elviselni? Megszenvedni... Azt gondolták, ha felbukkan az első katona, özönszerűen jönnek majd a többiek, dübörögnek a harckocsik, ki döntik a fákat, feltúiják a legelőt, nekimennek a ház falának, s keresztülgázolnak rajtuk. Ehelyett csönd, immár nem a várakozás csöndje, hogy utána fölhasadjon ez a különös burok, és megint hangja legyen az életnek. Tétova lövéseket hallottak, jelzőrakéták szálltak a magasba, tompa dörrenések a távolból, de nem tudták kivenni, minek a hangja, s mennyire veszélyezteti az életet... „Testvérem — mondta Páter Ferenc — sok a dolgunk, lássunk neki.” Ilus nénit már korábban haza akarták küldeni, de ő inkább maradt. Úgy érezte, a szerzetesek között nagyobb biztonságban lehet, odahaza meg úgysem várta senki. Félje meghalt néhány évvel korábban, gyerekük meg nem született. A konyha mellett egy elfüggönyözött sarokban talált magának fekhelyet, megszorult ott a meleg. Reggel csak néhány venyigét dobott a forró parázsra, s a tűz ismét fellobbant. Mintha csak ez a szerencsétlen, foghíjas öregasszony régi korok mintájára őrizte volna a tüzet. Akárhogyan megviselte is az idő az arcát, mégis (vagy éppen ezért) tisztán tekintett maga elé. Tudott valamit, valami egyszerűt az életről, nemigen kérdezősködött, tette a dolgát. Régen elfogadta már a világ rendjét. Ha megkérdeznék tőle, ugyan miféle világrend az, csodálkozva nézne körül: miféle világrend? — Hát, ahogyan az életet élni kell. De ki ismeri ezt a bölcsességet? A kórusról a nők nem jöttek le már ezen a napon. Könyves testvér és Páter Ferenc látta el őket mosdóvízzel és élelemmel. Nincs abban semmi rendkívüli, ha valami vödörfélével a kezében lép ki egy szerzetes a templomból. Nyilván takarított. A detektoros rádióban este zavarták az adást. A vasutas nem mert otthon maradni, de ugyanakkor félt kimenni az állomásra. Aztán mégis: nyüszüge alakjával csak odamerészkedett. Elvégre a vasút hadiüzem, s ha a katona — a vasutas - elhagyja őrhelyét... Minden zajra azzal a gondolattal lépett ki az irodából, miközben bámulta a néma kapcsolóasztalt, hogy történjen végre valami, villanjon fel valamelyik lámpa, jelezzen a szemafor, csörrenjen meg a-S3 247 E-
