Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

telefon, a némaság szörnyét váltsa fel az élet, bármilyen legyen is az — felesége és a gyerekek képe talán utoljára jelenik meg neki...

Aztán befutott egy harckocsi, a törékeny, sovány kis épület előtt hirtelen fékezett, csikorogtak a lánctalpak, a rettentő fémtömeg előre, majd hátrabillent, füstöt okádott, valahonnan a bokrok közül gyalogosok bújtak elő — semmi ellenállás, már bent jártak a síneknél, jobbra-balra rángatott géppisztolycső, rettentő fehér a vasutas, már nem gondol semmire, aztán egy tört-magyar hang: „Pályát biztosítani, adjon szabad jelzést, nemsokára szerelvény érkezik.” „Igenis”, emelte meg a vasutas a kaiját, sokéves mozdulattal lendült a sapka mellé a kéz, majd vissza az irodába, mintha az olajos padló súlyos szaga egyszeriben könnyűvé válna.

„Élek!” — és a föladattól a vasutas tagjaiba, ha nyomorult módon is, de visszatért a remény.

„Élek” — Páter Ferenc nem érzett semmi rendkívülit, amikor kimondta ezt, a gondolat, hogy él, természetes módon kerítette ismét hatalmába, azzal a lázas sietséggel és vörhenyes színű jókedvvel, ami csak ritkán adatik meg. „Élek, Uram, ez a legtöbb, amit mondani tudok.” De hogy filozófiai meggondolás szerint mi is az élet, arra nemigen gondolt. Bár megtanulta a filozófiatörténetet, illendő tudásra tett szert teológiából, mindig érezte, „igen, igen, az ember szeretne értelmével a dolgok végére járni”, ám tudta, ennek aligha van esélye. Az embernek — Páter Ferenc így fogalmazta meg — egyeben lehetősége, hogy amint kényelmesen elhelyezkedik egy széles öblű fotelben, ezzel a kényelemmel helyezkedjék bele a Gondviselésbe. Nem felelőtlenül, nem vakmerőén, hanem azzal a természetességgel, amit a hit diktál.

„Csak semmi rendkívüli, az isteni valóság nem ismeri ezt!” - szokta mondogatni, s okos tekintetével kipillantott kerek szemüvegén át.

így telt el a nap, mindenféle ismeret nélkül a saját háborús sorsukról. Fénye volt az estének, nem tudhattak arról, hogy a vasútállomáson már orosz katonák irányítják a szerelvényeket, a nyüszüge vasutas meg egyre inkább arra gondolt, gondolatát belefojtva a szerelvények irányításába, hogy talán életben maradnak, s elvégre mit akarhatna ennél többet az ember.

Senki nem tudta, hol húzódik az a bizonyos front. Korábban úgy képzelték el a frontot, mint valami vonalat, amely látható, kö-ä 248 Eb