Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

végül a férfi, mintha csak azt közölte volna, vacsorára főzzön krumplilevest, erőltetett, szikár szavak, megnőtt a súlyuk, mindketten tudták. Aztán még valamit mondott az állomásfőnök: ha bevonulnak... azok... ne a pincébe rejtőzzön a felesége, inkább valahol hátul, a gazdasági épületekben, a pajtában vagy a kukoricaszár között húzza meg magát. A pincét biztosan föltörik.

Egymásra néztek, eljegesedett pillantással. De ebben a riasztó tekintetben is mintha megtalálták volna a reménységet: „Azt mondják, a gyerekeket nem bántják.”

De hogy mi lesz vele ott a falusi vasútállomáson, a férfi nem akart erről szót ejteni. Egyenruha... azt is gondolhatják róla, hogy katona, és szó nélkül végeznek vele. Vagy már korábban becsapódik egy gránát.

Az ember önmagáról alig tud gondolkodni. Minden ilyen kísérlet kívülállásba fullad. Az állomásfőnök végül felhörpintette az utolsó kortyot is. Rázta, rázta, hűtötte, közben már egészen hideg lett, de önkéntelenül is fenn kellett tartania az őszinteséget kísérő, áltató játékszabályt.

„Megyek” — nem vonta magához az asszonyt, nem akart még valami fontosat, valami rendkívülit, valami utolsót mondani... nem, csak úgy, mint máskor, hiába mindkettőjük részéről a mögöttes tudás.

És mert egyszerre volt állomásfőnök és forgalmista, sőt olykor neki kellett átállítania a váltót is, személyében ő jelentette a vasutat, mindenki őt szaggatta reménytelen kérdésével: indul-e még vonat Pest felé? Megvonta a vállát: ki tudja? Előző nap áthaladt két katonai szerelvény — a frontra igyekezett, ahogyan mondták, de már senki nem volt biztos abban, hol a front, merre folynak a harcok — aztán elnémult a telefonvonal, ha jön szerelvény, hát jön, ha meg nem... ki tehet róla?

A páterek sokáig nem tudták, hogyan döntsenek. Maradjanak mindannyian, igaz, nem voltak sokan, vagy szedjék össze a kegytárgyakat, s amit tudnak, vigyék magukkal, a többit meg rejtsék el?

Olykor már hallották a tüzérségi robbanásokat. Távoli, tompa kísértetek, fölerősödtek a képzeletben; az ember leginkább attól fél, amit nem ismer, s már nem bírja tovább a várakozást, egyre türelmetlenebbül kívánja, kerüljön szembe a fenyegetéssel, bajjal,

205 K-