Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
A fiúcska még nézte egy ideig a rabszolgacsaládot, szerette volna tudni, mire gondol ott az a fiú, de a szolga unszolta már, s a tömeg is odébb sodorta. Voltak ott tűznyelők, mindenféle mutatványosok, egy karámban disznók röfögtek, kardokat árult valaki, s hogy mutassa a fegyver erejét, időnként nagyot sújtott a levegőbe, majd teljes erőből beledöfte egy deszkába. S a fémhegy a túlsó oldalon kandikált ki. Meddig mélyedhet ez a penge az emberi testbe...! Az agyagkorsók árusa után, amikor már majdnem véget ért a piac, s már csak a cigány lóárusok voltak hátra, néhány szürke színű, durva szövésű ruhába öltözött emberre lett figyelmes. Hajuk hosszúra nőtt, legtöbbjük szakállat viselt, arcuk zárt volt, mint egy tölgyfából készült ajtó (a fiúcskának valahogy ez a hasonlat jutott az eszébe). Alakjuk tetszetősnek hatott, derekukat bőrövvel fogták szorosra, s ebben meglátszott vékony, szikár termetük. Talán ezért, talán más miatt — a gyerek nem tudta eldönteni — a férfiak különböztek a piacon és a városban látott emberektől. Előttük maguk készítette, vesszőből font kosarak, ülőkék, sőt még asztalok is sorakoztak. S ők úgy álltak mögöttük, mint a szobrok. Nem hajlongtak, hasonlóan a többi árushoz, akik, amikor meglátták, hogy valaki figyelemre érdemesíti az árujukat, máris igyekeztek őt meggyőzni, hogy az a legjobb minőség; fölösleges továbbmennie, úgysem talál különbet, s egyébként is, amennyit kér érte... Keresztbe fonták a kezüket, s bedugták ruhájuk széles karnyílásába. Nem szóltak egymáshoz, még akkor sem mozdultak meg, amikor valaki kézbe vette az egyik kosarat, s körbeforgatva gusz- tálta: vajon alkalmas lenne-e, s egyáltalán, milyen célt szolgál? Volt ott karos, kétfülű, háti kosár és még többféle. Amibe föl lehet szedni, a nagyobbakban meg tárolni a terményt. Arcukon — úgy tűnt a fiúcskának — végigpergett valami. Mintha végigfutna rajtuk, aztán megismétlődne a tünemény. Nem tudta, mi az, talán csak a szokatlan látvány okozta, de tüneménynek tartotta. Mintha fölszállt volna az arcukról valami szép és könnyű, miközben erős, szigorú, zárt tekintetük továbbra is ott maradt. „Kik ezek?” A szolga közelebb hajolt a fiúhoz: „Remeték. Időnként lejönnek a hegyek közül, ahol élnek, s árulják a maguk fonta portékát. Különös emberek. Van, aki bo-3 19 E-
