Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

londnak tartja őket, hogy ott kint, barlangban, vagy egyszerűen csak az avarba túrva magukat, mint az állatok, úgy élnek. Mások meg azt mondják, tudnak valamit, valami mást, mint a városban élők, s ezért szent embereknek nevezik őket.”

A fiú arra gondolt, odaszalad, megrázza a hozzá legközelebb állónak a ruháját, s megkérdi tőle: „Mit csinálsz, bácsi?” Szeretett volna részese lenni annak a tüneménynek, amely folytonosan ott lebegett körülöttük.

Jólneveltsége azonban nem engedte. Máris túl sok volt ebből a szédületből. Ez nem az a világ, amelyre a kertjük nyílik. Onnan még sosem látott ilyesmit.

„Hányféle világ lehet?”, s iparkodott a szolga mellett visszafelé, mert már így is túlságosan elmaradtak. Közben ügyelt arra, hogy még egyszer láthassa a földön ülő fiút. Az előtte álló két felnőtt dereka között kifurakodott a pillantásával:

„Szervusz. Nem felejtelek el” — suttogta.

Apja ráncos indulattal fogadta. Nem neki szólt, mert azonnal átfogta a vállát, s már vonta is magával; mintha történt volna valami a távollétében, amiről ő nem tud, nem tudhat, ezért vitették el a szolgával, hogy ne lásson semmit, ne halljon meg egyetlen szót sem.

Féltette és sajnálta az apját. Még végül valami baja esik, annyira kipirosodott az arca, lüktettek a szemei — Ozséb legalábbis így látta —, idegesen tolta előre magát a levegőben. Mintha menekülni akarna valahonnan, valami elől, s a távolság felszabadítaná a nyomasztó érzés alól.

A gyerek látta ezt a kínt, érzékeny volt minden rezdülésre — csodálkozott is sokszor: a többiek miért nem veszik észre, hiszen annyira feltűnő? Szerette volna apját kirángatni a szenvedésből, mert szenvedett, megugrott a keze, mintha csak nem engedelmeskedett volna az akaratának, a combjára csapott, s düh rántotta meg a tekintetét.

„Apa, neked fáj valami! Már nagyfiú vagyok, mondd el nekem, és segítek. Megmentelek ettől a fájdalomtól...” — de nem mert megszólalni, némán bandukolt mellette, elhagyták a Szent Lőrinc- templomot, a fiú keresztet vetett magára, s azt gondolta: miért csak a templomnál? Hiszen Isten nem csak ott lakik, micsoda butaság, hogy a falakon belül, abban a kis szekrényben? Ha ő való-S3 20 Í3-