Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

zük hatalomnak — mindig távolabbra tekint, onnan vág a a hozzá méltó, ártó ellenfelet, s nem tekint a legközelebbire. „Hónaljában talán meg lehet maradni — no, persze, úgy, ahogy... Mennyi szép serleg, aranyművesmunka és ezüstkészlet beszélhetne erről.”

S aztán adódott még egy lehetőség. Ha Károly császárt valóban szembe lehetne állítani a szultánnal. Erőt az erővel, egyenlőt az egyenlővel. Csakhogy, vakarta meg fejét a barát, kevés ő ehhez. Annál is inkább, mert az ilyen elhatározást megint csak egyetlen érv mozgathatja: az érdek. S nem tudta, fölébreszthető-e ilyen érdek.

Nem maradt más — akárhányszor újrakörhintázta is a lehetőségeket, hogy már végképp beleszédült, s hányinger kerülgette — mint alkudozni, alkudozni, alkudozni.

„Amíg alkudozunk, élünk.”

Csakhogy egy csecsemőkirállyal az emésztő gyomor belsejében nem sokra mehet. Mi lenne, okoskodott a barát, ha lemondatná a királyt, az izgága Izabella vágyait sikerülne valami hercegséggel kielégítenie, föladná Erdély önállóságát, s hivatalosan Ferdinánd uralma alá kerülne. Ezzel Erdély legmesszebb fekvő, délkeleti sarka is egészen a Madridig húzódó birodalom közvetlen részévé válna. S ez már erőt kölcsönözne neki! A birodalom már csak hatalmi hiúságában sem hajlandó lemondani arról, ami az övé; ha nincs is rá szüksége. S egyedül Károly császár birodalma képes akkora harapásra, mint a szultán.

A törökről meg annyit tudott már, elsősorban nem a terület megszerzésére törekszik. Eléggé elnyúlt már a földön, Ázsiától Afrikáig és Európáig, hogy már megálljon a növekedésben. Minden újabb vidékre annyiban tartott igényt, amennyiben hasznot hozott neki. S ezt az évi adóval és mindenféle vesztegetéssel ki lehetett elégíteni. „Az európai uralom más. Az a hatalmat hiúságból is akaija.”

Mintha a hideg szoba, a hideg reggel, a látszólag céltalan nap csak előkészítette volna a hír érkezését. Ó, hányszor látott már ilyet: feldúlva, izgatottan megérkezett valaki, ugyanakkor a magával hozott hír fontosságának tudatában élvezte hatalmi helyzetét, saját fontosságát — ó, már megint a hatalom! hatalom! —, s alig várta, hogy továbbíthassa, bár szívesen vissza is tartotta volna, mert hatalma csak addig tartott, ameddig a hírt meg nem osztotta valakivel.-ä 186 K-