Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

vak ezek, talán nevetségesek, de akkor is! Én nem kerestem ezt a hősiességet, nem kerestem a hatalmat, szidnak, becsmérelnek miatta, átkozott György barátnak neveznek.”

Még jó, hogy rostélyt viselt. így nem láthatták az arcát, azt a tekintetet. „Elegem van, elegem van!” - forgatta dühödten, keserűen a kardot, gurította le a követ, hogy megállítsa az eszeveszett támadást a vár ellen. „Legyen vége már! Hiszen ez őrület!”

Hörgés, sebesültek, vonaglás, követhetetlen fájdalmak. Erős alkata most nyilvánult meg, annyi idő után is gyakorlottan mozgott kezében a kard. A rostély mögött szenvedett. De nem volt választása. Nem érdeket védett — „ha akarnak, nevessenek ki, a teremtett világért, s benne az emberért cselekszem. Uram, büntess vagy bocsáss meg ezért a képtelenségért: szeretetből ölök embert...” — a késő estig nehezedő küzdelemben nem hallotta meg ezt senki.

Szobája előtt leoldotta magáról a sok gusztustalanságot: a fej- és mellvédőt, az alkarjára erősített pajzsot, a lánckesztyűt, „undorító... és hiába mosakodnék dézsányi hideg vízben, semmit nem moshatok le magamról.” Annyira nem, hogy már kétségbeesni sem tudott. Száraz szemekkel tekintett körül, s mintha olykor... mintha olykor azt lehelte volna: „Istenem, Istenem”.

Ferdinánd szedett-vedett, harcolni ímmel-ámmal akaró népsége végül a török közeledésének hírére takarodott el. A törökök vörös bársonyszőnyeget terítettek megint a magyar urak lovának patája alá, kedveskedtek az újszülöttnek, s közben csendes, békés turista módján Budavár tulajdonosai lettek. De a csecsemőt királynak, a szultán „fogadott fiának” ismerték el.

A kocsik nyomorúságos járása olyan volt, mint maga a szégyen. A kerék gödörbe huppant, erre a lőcs megfeszült és megemelkedett. Már majdnem kifordult. Idéden látványt nyújtott. A kocsin ülők dülöngéltek. Nem szoktak a parasztszekerekhez. Az ökrök lassan lépdeltek, legyek döngtek körülöttük, a marhák farkukkal néha elhessegették őket, édeskés nyál csordult a pofájukból; lebegett az ökörnyál a forróságban. Mintha nem akarna véget érni a nyár. Sehol egy felhő, összesűrűsödött a hőség, mindenki azt várta, szakadjon le végre az ég, enyhüljön és tisztuljon meg a világ. Mert ennek kell jönnie. Ez így nem mehet tovább. A füvet sárga csomókban rúgták ki az állatok. Nem volt mit enni rajtuk.-43 179 E-