Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

kát —, s most újabb gyermeke lett a csecsemő János Zsigmond személyében.

György barát csöndesen visszavonult alvinci kastélyába. Kolostorból alakíttatta át, hogy kolostor legyen az ő lakóhelye, halála után az erdélyi király vagy fejedelem majd birtokba veheti, nem fekszik messze Gyulafehérvártól — ez látszott legalkalmasabb központnak az új királyságban vagy fejedelemségben. S ha szörnyű háborús idők jönnek, legyen egy erősség, amelyben akár egy esztendeig is meghúzhatja magát az üldözött. Ezt a szerepet szánta másik birtokának, Bálványos várnak. Nemigen törődött azzal, hogy gazdagodással vádolják, „lám, mekkora hatalom, mekkora vagyon, mennyi építkezés, mennyi fényes terem...” — ugyan, aki csak szelete az időnek, s még a vérségi öröklődés reményével sem táplálhatja magát, miért törekednék élete néhány esztendejét a kő ezeréves állandóságához mérni?

De mindezt nem értik, akik a jelent örökkévalóságnak tartják.

György barát elintézte a legfontosabb kormányzói teendőket — volt, aki félt tőle, mások rajongtak érte —, s pihenésre hivatkozva visszahúzódott Alvincra. Előbb jól kialudta magát, hosszú sétákat tett, még fát is hasogatott, meg akarta izzasztani a testét, hogy a fizikai erőkifejtés megtisztítsa a gondolatait, semmi fölösleges töprengés ne akadályozza az éleslátásban.

„Csak természetesen, csak természetesen...” — dünnyögte, s valóban sikerült minden államgondot messze tartani magától. Régen volt már ehhez hasonló ideje. Megint hallotta a madarak hangját, és észrevette, ha a vékony, leveles fű súrolta a lábát, örült ennek. „Visszatér az érzékelésem.”

Mert már úgy gondolta, s ebben nem is igen tévedett, hogy a folyamatos hatalmi-pénzügyi taktikázástól teljesen érzéketlenné válik, sőt lassan elveszíti az eszét. „Ez azért mégiscsak túlzás lenne!”

Nem üldözte egyik gondolatával a másikat, egyik szavával a következőt. „Hadd folyjon ki belőlem minden fölösleges okoskodás.” A szavakkal úgysem érhetjük utol sem önmagunkat, sem az igazságot. Minden szó elégtelenül hangzik, ráharap a következőre, hogy majd az, aztán a harmadikra... és így a végtelenségig: az ember szavaiban mindig vesztes marad az élet elevenségével szemben.-S3 174 g-