Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

A függönyök beárnyékolták a termet, ahol a faragott, támlás ágyban feküdt a király. Szája széle lekonyult, merev volt a tekintete, de még tudott beszélni, s szavai nem folytak össze az értelmetlenség borotvált tartományában. Mintha kezével intett volna: „Látom a fényt, a brokátok súlyán kívül erős a fény, de már nem érdekel.”

A biológia szabályai szerint nekem kellene korábban távoznom, gondolta a barát, amikor megállt a széles gerendákkal támasztott ágy mellett, „de Isten nem a biológia szabályai szerint gondolkodik... ezek a mi törvényeink, illedelmesen megfelelünk nekik, sírunk és örülünk, s oly boldogan bolydulunk bennük, hogy olykor már azt gondoljuk, minden belőlünk és miértünk létezik... de nem!” így fogta György barát két „de” szócska közé a látvány és a perc kínálta — mit kínálta!, kényszerítette — élményt. Távol állt tőle bármiféle romantikus vonás. Tudta, János király már minden aktuális nagyúrral beszélt. Az „aktuális” jelzőt György barát tette hozzá, a szédületes bizonytalanság kifejezéseként.

Nem kellett oda már semmi. A külső termekben várakozó urak és a csendben észrevétlenségbe húzódó szolgák azon csodálkoztak, vajon miről beszélhet ilyen hosszú ideig a király és a gyűlölt-félt kis emberke?

Jó lenne tudniuk, alig sajnálták a királyt, sokkal inkább a maguk sorsával törődtek: nem csekély feladat a halál beállta után meggondolni majd, s eldönteni, vajon hová álljanak — mi lesz itt?

Biztosan most osztják le a kártyákat — s ebbe szerettek volna belelátni, hogy még idejekorán megtehessék a szükséges lépéseket, s ne késsenek le az élők kisszerű önzéséről.

János király keveset akart. Előbb arra kérte a barátot, gyóntatná meg. Fráter György számított erre, egyszerű szerzetesi ruhájából stólát húzott elő, a nyakába akasztotta, előbb maga imádkozott, hogy alkalmas legyen Isten előtt a gyónás elfogadására, majd a félrecsúszott szájú, erejét vesztő test felé fordult.

Sokféle — cselekedetben, szóban és mulasztásban elkövetett - bűn hangzott el; nem volt ennek gátja. Menekülhet az ember - tagadással, okossággal, közönnyel, tiltakozással, lenézéssel —, de egyszer szembesülnie kell.-S 166