Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
ciát: az igazi boldogság az önként vállalt boldogtalanság. Távol áll ez az önsanyargatástól, nem a lelohadt életkedv elkeseredett vigaszkeresése. Ó, nem... aki próbálta, az tudja, mit jelent. A királyt meg azért neveztem akkor »mintegy« királynak, mert a korona és minden formaság megadatott a méltósághoz, sőt a méltóság szakrális súlya sem hiányzott, de mégsem érte el még, amire ezek a körülmények méltóvá tették.” S most, amikor elérkezett, hogy „mintegy” királyból valódi királlyá léphessen elő, itt nyüzsög a fiatal feleség, talán túlságosan is mozgékony és izgága, de hiszen ez még elviselhető — a király nem tud fölkelni az ágyból, mintha a természet csúfot űzne belőle és az országból is. Ne, ne! — hárította el György barát — ne bonyolítsa túl az események értelmezését. Különösen, hogy megint árulás és marakodás emésztette az időt és az akaratot; s persze a pénzt. Minden hasadt, mint az időtől nyűtt vászon. Most éppen Erdély, ahol Majláth és Balassi hajszolja a saját érdekét, abban a Íriszemben, hogy nemes és fennkölt ügyben járnak el. A földre rántott prózaiság ennyi: haszon és hatalom reményében Erdélyt, aztán más vidékeket is, át akarták engedni Ferdinándnak. Ki ismeri ki itt magát? S miért ennyi akarat és áldozat? Mindenki megváltást remélt, leginkább saját erőfeszítésétől. „Hát ennyire sem hisznek ezek?!” — mérgelődött György barát, s imája mostanában ilyen dühödt fölszólalásokból állt. Kiöntötte maradék borát veszendőbe, mert a hordó aljáról ott maradt benne valami zavaros üledék. A király rosszul érezte magát, ágyban feküdt, s amikor már olvasni tudott, Novicampianus Albertus, Oláh Miklós és Verancsics írásait kérte — mintha ez lenne a legnagyobb gondja. Miközben... A török hangulatát folyamatosan ki kellett egyenlíteni. De ez sem akadályozta meg, hogy a szultán csordára emlékeztető lomha nagy népét újra és újra, amikor felszáradtak az utak, meg ne indítsa. Valószínűleg — gondolta György barát — nem akarja ő elfoglalni és megsemmisíteni az egész Duna-völgyet, de mindig odakop- pint: az itt élők vegyék tudomásul az erőviszonyokat. S ez a realitások nyelvére lefordítva azt jelentette: egy összegben pénzt és járadékot követel!-S 163 E-