Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

mélt megbeszélések — „nincs más lehetőség”, mondta Frangepán Ferenc egri püspök, világot látott férfiú, aki eljutott egészen Rómáig, s a pápával is egyeztetett, éppen annak az uralkodónak, Zápolya Jánosnak az érdekében, akit az előző pápa kitaszított a keresztények közösségéből. A pápa elgondolkodott ezen súlyos ítélet fölött, majd azt mondta Frangepán püspöknek: „Krisztus egyháza senkit nem taszít ki, hiszen Krisztus élő valóságából ember nem hasíthat ki embert. Ha valaki kívül kerül az egyházon, maga rója önmagára ezt az ítéletet, az egyház csak emberi és történelmi viszonyokba helyezi a sajnálatos önkéntes döntést, amikor szembesít valakit a szentség lényegével. Az egyház tanú a lélek küzdelmében, mindig felajánlva a szentséghez való visszatérést, így a te királyod is, azzal, hogy - amint hallom — hajlandó a keresztény uralkodókkal való egyezkedésre, s ez úton keresi országa boldogulását, saját döntésével visszatérhet Krisztus élő testébe.”

Ez a szabadság egyszerű képlete, amit persze nehezen ért, aki nem hajlandó elfogadni a hittel való megismerés és tudás lehetőségét.

Várad ünnepelt, anélkül hogy a megállapodásról nyilvánosan bárki szót ejtett volna. Talán a hosszú tél végének örültek, a fénynek, a felszállt ködnek, amelyben csak motoszkáltak korábban az emberek, gyenge fénynél vaksiskodtak, eltűntek a színek, de íme, most visszatértek a rézsűt vetődő, melegítő napfényben.

Furcsa volt a titkos tárgyalások hosszú sora. Olyan világot éltek, amikor az idegen érkezése azonnal föltűnt, különösen ha nagyúrról volt szó, aki kíséret nélkül nem mozdult sehová. Megérkezett a spanyol Habsburg, Károly császár követe, Johannes Wese, lundi érsek, aztán Ferdinánd képviseletében — mintha neki mindenképpen erőt kellene mutatnia — Vals tábornok, János király meg Brodarics és Frangepán mellett Fráter Györgyöt állította oda tárgyalófélnek. Ennek az ötvenhat éves szerzetesnek öregségére egészen kifakult a haja színe, ritkán nyíratta le, így aztán rendezetlenül lógott ki püspöki sapkája alól, s ha ehhez hozzávesszük, hogy arcizmai már kissé elernyedtek, szótlanul csüngtek az arcán, szemhéjai megereszkedtek, s ebből a korántsem megnyerő arckülsőből tekintett a másik szemébe, aztán maga elé, elkeseredetten lógó bajuszával — bizony nem sok jót várhattak tőle. Ráadásul volt egy rossz szokása — ellenfelei tartották annak: ezzel az ábrázattal, mi-3 151 E-