Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

nie, akkor majd életre kel, „mert most nem él”, fehér volt az arca, töredezett a tekintete.

„Kibírhatatlan a hőség, előbb-utóbb történnie kell valaminek”, s az asszony, hiába számított oly régen előkelőnek a családja, hogy a viselkedési mintákat természetesen hordozta magában, most mégis idegesen, a legegyszerűbb, szinte már közönséges módon tördelte a kezét. Lépéseiben sem volt semmi nemes megjelenés: nő volt, aggódó, félelemmel, asszonyi logikával és intrikával teli nő.

„Leszakad az ég”, s a férje nekilódult, hogy végre elinduljon. „De ki ismeri ki magát ebben, van-e földi erő, amely megmutatja, miként kell cselekednem az igazság szerint?”

Az asszony ösztönösen fölkapta a kezét: „Ne, semmi többet...!”

És ő, a gyerek éppen ekkor akart az apjával tartani.

„Apa, apa...!” — ragaszkodott a tízéves gyerek.

„Ugyan már!” — rázta meg magát az apja, elindult kifelé, de az asszony utánaszólt:

„Ha magaddal viszed, talán nem gyanakodik senki...”

Körbekerülték a hegyet, a szerpentinúton lefelé. Virágok nyíltak a bokrokon, a jázmin illata bódulatig megtöltötte a levegőt, „ne hozd be a szobába”, utasította anyja a szolgálólányt, amikor az kedvességből egész ölnyit tartott a kaijában, „zárt térben olyan erős az illata, hogy ájulást okozhat”. Erre odakint helyezték el egy nagy, földön álló vázában. A fiúcska, amikor nem látta senki, odasettenkedett, s belenyomta orrát a fehér viráglevelek és a halvány- sárga bibék közé: „Milyen az, amit nem lehet behozni a lakásba?”

Szabadon érezte a virágok illatát, mert apja hiába haladt mellette döngölt léptekkel, hiába nem foghatta meg a kezét (pedig milyenjó volna!), mégis szabadnak érezte magát, szabadnak az illatok között, a látványmezőben, ahogyan még soha...

S a jázminok eszébe juttatták a bácsit, aki egyszer járt a házukban, szülei megilletődötten fogadták, a bácsi meg arról mesélt, amikor fogságba esett, s rabmunkára hurcolták...

„...nem bírtam, végül már nem bírtam. Meg akartam halni, mindennél inkább meg akartam halni, hogy vége legyen... de úgy akartam a halált, hogy Isten ne büntessen meg ezért. Az egyik nap — más rabokkal együtt — rózsaszirmok szedésére hajtottak ki min-S 14 E-