Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
tani, s aztán perdült vele egyet-kettőt, belekacagott a képébe, „no, te kis csibész, mit csináltál, amíg távol voltam?”, és körbepuszilta. A fiúcska nem szerette, ha puszilgatják, ha fölkapják és magához szorítják különféle idegenek, akik vendégségbe érkeztek a házba. „Ó, mekkorát nőtt ez a gyerek, amióta nem láttuk”, némelyek barackot nyomtak a fejére, vagy megpaskolták kétoldalt az arcát, ő meg csak tűrte, mert attól tartott, anyja, de különösen apja leszidja majd gyámoltalan viselkedéséért, ha megint elhúzza magát. A szolgálólány közelsége más volt, abban őszinteséget érzett (nem tudta másként megfogalmazni), s azt gondolta, az őszinteség együtt jár a melegséggel, azzal a melegséggel, amit egyébként nem érzett. A ház termei hidegek voltak, „olyan, mintha kiábrándult volna a világ”, tűnődött nagyobb fiúként, amikor már képes volt elvont gondolkodásra és érzelmi absztrakciókra. Még az is eszébe jutott (mindjárt el is szégyellte magát emiatt), miért nem a szolgálólány az anyja, miért nem tekinthet ezzel a tudattal arra az egyszerű arcra? „Mert az anya olyan megközelítheteden, ő sosem vesz fel.” A fiúcska még semmit nem értett azokból a társadalmi szokásokból, amelyek közé született: hogyan illik viselkednie egy főúri hölgynek, aki méltóságán alulinak tartotta, hogy maga szoptassa csecsemőjét, hiszen így nevelték. A rang, a hatalom, s ami oly sokszor elhangzott a házban, a méltóság nem engedte meg, hogy az anyja ösztönei szerint cselekedjék, s egy idő után belefásult, elfogadta a szerepet, elvégre — törődött bele — ez a világ rendje. S a világnak minden időben megvan a maga rendje, amely akkor, amikor éppen él az ember, a világ teljes rendjét jelenti, a múlt és minden fényes, boldogító más csak mese, mese... „Nem lehet, nem lehet...” — fordult apja a tízéves gyerek felé, mire az elpityeredeti. De miért nem? Hiszen nem akart rosszat, semmi rendetlenséget, csak apjával tartani, oda, amit a Várhegy magasából annyiszor látott ugyan, de még soha nem került a közelébe. A Duna fölött remegett a levegő. „Rekkenő nyár, idén is rekke- nő a nyár”, fordult az apja feléjük, mélyet lélegzett, lihegett, mint akinek a teste ki akar szakadni, anyja úgy állt a fiúcska mellett, hogy szobornak gondolta, s az jutott eszébe, meg kellene érinte-SS 13 K-
